Felőröl a pénzhiány

Ha jól összeállunk, meg tudjuk csinálni… Nem csak egy hetet kellett volna készülnünk, de miért ne sikerülne?! Remek külföldi gárdákban játszó, kiváló képességű játékosokat vonultat fel a csapat, képesek lehetünk partiban lenni a legjobbakkal is.

Ilyen és ehhez hasonló, a reményt magában rejtő mondatok hangoztak el a szombathelyi férfi olimpiai előselejtező előtt, ám nem sikerült formába önteni a fogadkozást, elszalasztottuk a továbbjutást. El, mert a szív mást diktál, mint a realitás. Mert a valóságban a pénz parancsol, amelynek birtokában – jól gazdálkodva vele – fel lehet építeni a hátteret az álmok megvalósításához. Csakhogy éppen a pénz az, amelynek hiánya fokozatosan felőrli a magyar röplabdát: a felépítményt, a lelkesedést, a kitartást, a szakmai minőséget egyaránt. Elhervasztja a sportágat, amely egyébként valósággal virágzik az egész világon.

Persze a garasok nem gurulnak be csak úgy az elnöki irodába és az öltözőbe. Emberek is kellenek, akik „belapátolják” oda. Sajnos úgy tetszik, a magyar röplabdában funkciót viselők képtelenek megnyitni a pénzügyi csatornákat – az ígéretfolyam annál zajosabban hömpölyög.

Vizsgáljuk meg csak a legutóbbi tíz esztendőt, noha a sportág hazai süllyedése az elmúlt évszázad 80-as éveinek derekán kezdődött el. 1996 decemberében megjelent a színen Meleghegyi Tamás az ismert világcég (hadd ne nevezzük meg) képviselőjeként, és kapcsolataira hivatkozva áltatni kezdett mindenkit a megszületendő szakmai program bőséges anyagi támogatásával, ám végül nem hozott pénzt, és alig egy év múltán kénytelen volt lemondani. Jött Körösfői László, aki bivalyerős szponzorcsoport érkeztét vetítette előre, de füstbe ment ez a terv is. Körösfői László így is csaknem tíz esztendeig maradt az MRSZ élén. Maradt, mert kedvelt ember volt, és mert legalább igyekezett (igaz, az űrből alászálló segedelem, Farkas Bertalan 1998-as elnökségbe emelése sem hozott fordulatot), és helyette senki sem kívánkozott a székbe. Az őt követő Buda György stabilizálta a 2004ben csőd közeli helyzetbe kerülő szövetség helyzetét, ám 15 hónapos munka után többek között azzal az indokkal távozott, hogy az általa megteremtett gazdasági lehetőségekkel a röplabdatársadalom nem tud lépést tartani. Akárhogy is van, itt mindenki ludas.

Egyszerűen gyenge a röplabdás lobbi, amelynek eleve nehéz a dolga. Piszok nehéz, hiszen a sportág már néhány évvel a rendszerváltozás előtt kezdte elveszteni népszerűségét, a kézi- és kosárlabda is lepipálta, a labdarúgás pedig külön kategória. Nemzetközi viszonylatban ehhez képest más a helyzet: külföldön a röplabda a kosárlabdával versenyez a futball mögötti második helyért a népszerűségi listán.

A gyerekeknek könnyebb pattogtatniuk, dobniuk, rúgniuk a labdát, mint ütniük, a röplabda nehezebben tanítható meg ugyanolyan szinten, mint a kézi- és kosárlabda vagy a foci: a fiatalok inkább vonzódnak a többi csapatsportághoz, és a testnevelők is a könnyebbik utat választják az iskolákban, ha a sportágak megkedveltetése van napirenden. Ugyanakkor a röplabda más országokban igen elterjedt iskolai és szabadidős sport, hiszen szinte bárhol játszható, ahol egy madzagot ki lehet feszíteni.

Különösen nagy gond a médiában való szerepeltetése, a szponzori érdeklődés hiánya, amely nyilván jelentősen változna, ha sorjáznának a kitűnő eredmények, ha megugrana a sportág népszerűsége. Az egymással összefüggő feltételeken javítani, a spirálból kitörni azonban szinte lehetetlen, mert a nemzetközi röplabda folyamatosan szárnyal, a helyben toporgó vagy csak lassan araszoló magyar „testvére” pedig meszsziről szemléli a távolodókat, az újabb és újabb riválisok felbukkanását. Mert hol volt még Finnország férfiválogatottja néhány esztendeje!? A magyar csapat többször is legyőzte az északiakat, akik tízéves szünet után kvalifikálták magukat az idei Európa-bajnokságra, és mindjárt a negyedik helyen végeztek. Nyilván nem azért robbantak be az élvonalba, mert a magyarhoz hasonló közegben edződtek; nem azért, mert csak egy hetet készülnek a nagy viadalokra; nem azért, mert tíznél kevesebb meccset játszanak évente; nem azért, mert nem menedzseli őket a szövetség… Egyre inkább az a gyanúnk, hogy a 2001-es Eb-részvétel kivívása a csoda kategóriájába sorolandó, amikor is 18 esztendő után mutathatta meg magát újra a magyar férfiröplabda.

Azóta megint eltelt jó néhány év…