Álmodozások kora

Az úgy volt, hogy a lányok – illendőségből kicsit pironkodva – megvallották, hogy van bizony nekik egy titkos álmuk, amelyre – ennyit azért elárultak – igencsak jók az esélyeik. Aztán tessék: eljött a vasárnap, s a hetedik hellyé szelídült az aranyos vágy. A dolgok a helyükre kerültek, közbeszólt a valóság, felébredtek a lányok. Mit mondjak, elég későn.

Már akkor illett volna kitörölniük a csipát a szemükből, amikor a kezükben volt az esély, hogy megvalósuljon az álmuk, amikor úgy látszott, nemcsak a nyilatkozatokban, hanem a valóságban is a világ elitjéhez tartoznak. Nem sikerült. Van ilyen. Mifelénk, a mi lányainknál, a kézilabdában úgyszólván visszatérően. Olimpia, világbajnokság, Európa-bajnokság, édes mindegy, nincs az a tetemes előny, hogy ne sírás legyen a vége. Meg magyarázkodás.

Elégedett kapitányi nyilatkozattal arról, hogy nincs semmi baj. Elvégre ha hatgólos vezetést buknak el a lányok, az azt jelenti, hogy előtte meg kellett szerezniük az előnyt. Meg ugyebár ott az akarat, azzal aztán nem volt semmi baj. Még szép – ezt én teszem hozzá. Hogy a kapitány védi az övéit, érthető. Helyesek, csinosak, ápoltak, biztosan remekül főznek, kézimunkáznak, sikeresek minden szerepben, amely az igazi nőt teszi. Csak hát most kézilabdázni kellett volna. Világszínvonalon. Elvégre azt ígérték, azért utaztak el Franciaországba.

Mentség nincs, legfeljebb magyarázat: a szezon hosszú volt, zsúfolt, a bírók nem csupán a sípjukba fújtak, hanem ránk is, itt a tél, közel a karácsony, reggelre este jön, estére reggel, mit mondjak, sok a baj, ne is beszéljünk róla. Inkább én is álmodom. Mondjuk arról, hogy egyszer majd a kritika, sőt az önkritika is előkerül a kitűnően menedzselt csapat háza táján, a sztárocskák pedig felnőnek. Valódi, igazi sztárokká válnak. Nem álmodoznak – vállalt, valós, számon kérhető céljaik lesznek.