A hírek szerelmese

Ön már tudja, lecsap-e az ünnepek alatt a MACSkommandó, és ha igen, kire?Ön már tudja, lecsap-e az ünnepek alatt a MACSkommandó, és ha igen, kire?

Sejtelmem sincs, de nem is érdekel – mondta Gulyás László sportújságíró, a Magyar Antidopping Csoport szóvivője. – Egyébként már az ön kérdése is jelzi, milyen óriási szerepe van manapság a kommunikációnak. Kommandót említett, noha nincs másról szó, mint kormányrendelet alapján állami megrendelésre doppingellenőrzéseket végző szervezetről, amelynek az a célja, hogy megelőzze az athénihoz hasonló világbotrányokat.

Két esztendőt várt, mire mikrofonhoz ülhetett

S miként lett e csoport médiaképviselője?

November tizenkilencedikén keresett meg a MACS, az olimpiai bajnok Kovács Ágnes első ellenőrzése után. Ha csak egy kicsit korábban kerülök képbe, biztosan más ennek a szerencsétlen ügynek a kommunikációs kezelése.

Mégis miért mondott igent a felkérésre?

Szöul, vagyis 1988 óta mindig ott a félsz az emberben, vajon nem bukik-e le valamelyik sportolónk. A magam eszközeivel abban szeretnék segíteni, hogy a magyar olimpiai csapat valamennyi versenyzője nyugodtan utazhasson el Pekingbe. Az indulás előtt még minden kerettagot négyszer ellenőriznek a MACS munkatársai, s érdemes tudni, hogy a hazai doppingelőírások szigorúbbak, mint a WADA szabályai.

Nem bánja, hogy jut ideje ilyesféle munkára is?

Bár nyugdíjas vagyok, nem unatkozom. Továbbra is televíziózom, s mellette két iskolában tanítok, szervezés- és vezetéselméletet, sportszervezést, illetve sportújságírást. A múlt héten érdekes élményem volt: a hallgatók heti négy óra rádióstúdiós gyakorlaton vesznek részt, de szinte képtelenség rávenni őket, hogy készüljenek az órákra. Engem annak idején Fischer Sándor, a neves beszédtanár két éven át nem engedett megszólalni a rádióban; ragaszkodott ahhoz, hogy előbb megszerezzem a bemondói szintű mikrofonengedélyt. Nos, a hallgatók motiválására azt találtam ki, írjanak dolgozatot az eddigi tapasztalataikról, s három briliáns anyagot kaptam. Most már csak arra kellene rájönnöm, miként lehetne e tehetséges embereket rávenni, hogy a kötelezőt is hajlandók legyenek elsajátítani.

Nem ilyen időket élünk...

Tudom én, hogy színre lépett egy generáció, amely egészen más értékeken szocializálódott, mint a miénk. Erőszakosabb, s úgy érzi, minden pozíciót el kell foglalnia. Csak az felejtődik el, hogy a tapasztalat még a mi birtokunkban van, s talán nem kellene ezt a generációt direkt padlóra küldeni. Knézy Jenő, Gyulai István vagy éppen Molnár Dániel példája mutatja, enélkül is sokan idő előtt eltávoznak. Vitray Tamással nagy csatáim voltak, ám őt nem lehet azzal vádolni, hogy ne engedte volna dolgozni az embert.

Miként éli meg, hogy egy ideje szinte eltűnt a képernyőről?

Ez azért így nem igaz, hiszen az ősszel is közvetítettem kézilabdát, januárban meg három vívóversenyt kommentálok, s ez utóbbi sportág lesz az enyém a pekingi olimpián is.

Akkor mondjuk úgy: sokkal ritkábban hallani a hangját, mint a korábbi években.

Más jellegűek a feladataim...

Nyugdíjba vonuláskor készített számvetést?

– Hajjaj! Arra jöttem rá, hogy egyedül nem megy, viszont nagyapámnak is igaza volt, aki azt mondta: fiam, csak magadra számíthatsz. Most már tudom, hogy ez más kor, s akinek nincs kapcsolati tőkéje, sportújságíró sem lehet.

Egymást vizsgáztatták a kollégákkal a tv-ben

Mitől változott meg minden?

Egyszer csak nem kellett felsőfokú végzettség ehhez a szakmához, a különféle iskolák meg elkezdték ontani a munkatársakat. Egyvalamit azonban nem lehet megtanulni a gyorstalpalókon, nevezetesen azt, hogy a közvetítéshez lélek, szív is kell. Hiába tölt le valaki oldalakat az internetről, és árasztja el adathalmazzal a nézőket, az még nem közvetítés. Attól válik közvetítéssé a kommentálás, hogy a nézőt elkezdi foglalkoztatni, befolyásolni a véleményem, még akkor is, ha nem ért egyet velem. De érzi, hogy ez a pali ott, a mikrofon előtt előre képes megmondani, mi történik a pályán. Ehhez persze az kell, hogy az ember az edzéseken is éppúgy jelen legyen, mint azokon a meccseken, amelyeken amúgy nem dolgozik, vagyis a kisujjában legyen a szakma. Mi a Telesportnál annak idején szórakozás gyanánt egymást vizsgáztattuk olyan sportágakból, amelyekhez amúgy közünk sem volt. Vitray Tamás például cselgáncsról faggatott, de egykori MTImunkatársként nem tudott megfogni.

Melyik közvetítésére a legbüszkébb?

Az 1996-os atlantai olimpia kétszáz méteres férfidöntőjében százhetvennél megjósoltam, hogy Michael Johnson világcsúcsot fut.

Azt hittem, valamelyik labdajáték-eseményt említi.

Az könnyű lett volna, hiszen azokban a sportágakban otthonosan mozogtam. De Gyulai István után átvenni az atlétikát, igazi vizsgafeladat volt.

Az interneten külön gyűjteménye van a tévékommentátorok bakijainak, s ebben az összeállításban ön is szerepel. Utólag melyik hibáján mosolygott a legtöbbet?

Egy futballmérkőzésen azt találtam mondani, hogy a pályán keresztbe fúj a szél, s ez a csehszlovákokat segíti. Viszont olyan drámáknak is szemtanúja voltam, mint az 1985-ös Heysel-tragédia, amikor tőlem nem messze halt meg egy olasz szurkoló. Összességében elégedett lehetek a pályámmal, más kérdés, hogy többet ki lehetett volna hozni belőle, ha az első esztendők sikerei nem vakítanak el. A hibák, a kudarcok tanították meg, hogy értékeljem, amit a szakma kínál.

Sosem volt hátránya abból, hogy a rádió hőskorszakának neves sportriportere, Gulyás Gyula az édesapja?

Apám 1974-ben meghalt, vagyis a pályánknak csak egy rövid szakasza futott párhuzamosan. Eleinte persze hasonlítgattak hozzá, de mi két külön világ voltunk. Én lobbanékony, szabadszájú vagyok, épp ellentéte édesapámnak.

Törvényszerűnek mondható, hogy nem állt meg a rádiónál, hanem a televízióhoz került?

Ugyan, dehogy! Vitray Tamás 1980-ban javasolta Radnai Jánosnak, a Telesport akkori vezetőjének, hogy hozzanak át a Szabadság térre, mert hallott a rádióban. Bevallom, féltem a tévétől – okkal, ok nélkül.

A félperces anyagnak is legyen becsülete

Hiányzik-e a napi hajtás, a napi őrület?

Ha egy jó tündér meghallgatna, azt kívánnám, legyen egyszer még egy szobám a Magyar Televízióban, ahová szívesen bekopognak azok az ifjú kollégák, akik kíváncsiak a véleményemre, a tanácsaimra. Én a konzervatívabb televízióban hiszek, amelynél a szakma iránti alázat az úr, s a félperces bejátszás éppolyan fontos mindenkinek, mint a hatórás műsor. Egyébként meg az ember a szó hagyományos értelmében sosem lesz nyugdíjas, amíg nézi a tévéket, hallgatja a rádiókat, olvassa az újságokat, járatja az agyát. S amíg azt érzi egy-egy közvetítést követően, mint a színész az előadás után, hogy a munka elszívta minden energiáját, addig nincs baj. Az 1996-os olimpia utolsó napján előbb a maratoni futást, aztán a két kézilabdadöntőt, majd pedig – Knézy Jenővel párban – a záróünnepséget közvetítettem. Ilyen nap után ugyan mi mást érezhettem volna, mint mámort, hogy enyém a világ.

S mit érez órákkal 2007 karácsonya előtt?

Azt, hogy nem voltam, nem vagyok és nem leszek ajándék soha senki számára sem. És sosem adom föl...