Lesz magyar NHL-játékos!

Kétezer-hét karácsonya épp olyannak ígérkezik Kercsóéknál, mint amilyen esztendők óta a szeretet ünnepe e családban. A bensőséges meghittség mellett a sietség jellemzi majd.

A sietség, hiszen egyetlen estébe kell összesűríteni mindazt, amire más famíliákban két és fél nap jut. A család feje, a magyar jégkorongsport modern kori ikonja, Kercsó Árpád 25-én este már edzést vezényel a Zalai Titánoknak, mert a 10–11 éves hokisokból álló társulat másnap reggel elindul a svájci Klotenbe, ahol 12 együttes részvételével rendeznek rangos utánpótlástornát.

Hogy a két ünnep között is a hoki az úr, nem újdonság Kercsóéknál. Tavaly mégis lett volna esély, hogy ne a versenynaptár és az edzésnapló árnyékában karácsonyozzanak, ám ekkor meg a család szeme fényével, Zsófikával kellett lóhalálában Dunaújvárosból a pesti Madarász utcába vágtatni, mert a nemsokára ötödik születésnapját ünneplő kislány bélelzáródás miatt szorult orvosi kezelésre.

„Ha megkérdezik tőlem, Kercsó úr, ön, aki tősgyökeres erdélyiként éveket dolgozott Dunaújvárosban, újabban viszont Zalaegerszeghez köti a munkája, mégis hol érzi magát igazán otthon, mostanság már azt mondom: Újvárosban. Azóta kötődöm erősen a városhoz, hogy a szüleim meghaltak, s emiatt ritkán járok Erdélybe. 1999-ben pedig felépült a házam. Egy élet munkája van ebben a csupa fa épületben, amelynek a bejáratánál székely kapu fogadja a vendéget. Erdélyi mester faragta ki, sőt a fát onnan hoztuk. Az edző sorsa már csak olyan, hogy folyvást úton van. Számomra ez a kis családi fészek a biztos pont, s nemigen lenne energiám, lelkierőm egy újabb »honfoglalásra«. Ráadásul Újvárosban annak ellenére elismernek és tisztelnek, hogy kétezer óta másutt edzősködöm. Mehettem volna Nyugatra, de nekem egész életemben az volt az álmom, hogy Magyarországon élhessek. S az is fontos, hogy meglegyen a kávéházi társaságom, amellyel akkor is ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést a sportról, a politikáról, a nőkről, a világról, ha hoszszabb időn át nem ültünk össze. S milyen témám lehetne nekem egy svájci kávéházban?”

Megélte a legvadabb Ceausescu-korszakot, de a hokinak is köszönhetően egyfajta védőburok vette körül. Nem véletlen, hogy akkoriban a legfőbb sérelme az volt: a gyergyószentmiklósi utánpótlással produkált varázslatos eredményei ellenére még harmadik számú edzőként sem kerülhetett szóba egyetlen korosztályos válogatottnál sem. A Dinamo Bucuresti-nél ellenben utánpótlásfőnök lehetett volna, ha Cherciura románosítja a nevét, de ezt persze elfogadhatatlan árnak érezte. Hogy a sikereinek mennyiben volt része abban, hogy a rettegett Securitate nem keserítette meg az életét, nem tudni. Ám tény, hogy még a csomafalvai általános iskola oktatója volt, amikor először megkeresték a titkosrendőrség emberei. Kercsó veszélyérzetére jellemző, hogy ez érte küldött közrendőrt elküldte a fenébe, mondván: éppen szárazedzést tart a hokisoknak. Persze amikor másodszorra, már erélyesen rádörrentettek, rögvest megjelent a meghallgatáson, ahol keresztkérdésekkel igyekeztek sarokba szorítani. De a székely ravaszság, no meg a Szabad Európa Rádió adásaiból összecsipegetett jó tanács (amíg csak lehet, mindent tagadni kell) megsegítették szorult helyzetében. Hogy aztán mennyire volt hihető egy tanárembertől, hogy a Robinson Crusoe volt utolsó olvasmányélménye, s a tiltott listán szereplő Passuth László nevét még csak nem is hallotta, azon bizonnyal lehetne vitatkozni. A lényeg, hogy megúszta. Miként azt is, amikor 1977-ben a kolozsvári Feleki-tetőn (mert csak ott lehetett fogni a magyar tv adását), a bolíviaiak elleni 6–0-s vb-pótselejtező fölötti örömében részt vett a székely himnusz eléneklésében. Pedig akadt magyar, aki hasonló főbenjáró bűnért hét esztendőt töltött büntetőtelepen, miközben a családjának sejtelme sem volt, merre lehet.

Amikor az 1989-es forradalom után Gyergyóban betörtek a rendőrség épületébe, és az ott talált besúgói listák mellett előkerültek a megfigyeltek dossziéi is, Kercsó neve mellett egyetlen szó szerepelt: feladva (mármint a beszervezésére tett kísérlet).

„Dunaújvárosban fanatikusan dolgoztam, hogy felépítsek egy jégkorongbázist – lényegében a semmiből. A körülményekről annyit: a gyárkéményekből szálló vaspor időről időre beterítette a nyitott pályánkon a jeget, emiatt a korong nem csúszott. Ilyenkor gumicsizmát húztam, s egy tűzoltóslaggal lemostam a játékteret, a játékosok, Ladányiék meg lehúzták a jégről a koszos vizet. De megesett, félméteres havat lapátoltunk el, hogy tréningezhessünk. Nekem ez nem volt újdonság, Csomafalván azért gyakoroltam hajnali ötkor a gyerekekkel, mert akkor még jég borította a Marost, amely a nyolc órai iskolakezdésre megolvadt. A munkában nem tűrtem semmiféle lazaságot, minden percet igyekeztem kihasználni. Amikor például Pestre kellett járnunk gyakorolni, mert a tavaszias időben a pályánk már alkalmatlan volt játékra, egy alkalommal halálos baleset miatt állították le a forgalmat. Nagyon úgy festett, hogy a tervezett időpontban nem lehetünk jégen, s mivel számomra az egypercnyi csúszás is elfogadhatatlan volt, rábeszéltem a helyszínelő rendőröket, engedjék át a buszunkat. Később ezt a játékosoktól egy esküvői banketten úgy hallottam vissza: én magam húztam félre a hullát, hogy továbbmehessünk, majd a busz elhaladtával visszatettem szegény megboldogultat az eredeti helyére. Az ellenben tény, hogy egy nyitrai utazás alkalmával az egyik szülőt egy rövid pihenőnél, mivel az illető a megbeszélt időpontban nem szállt vissza a buszra, otthagytam a benzinkútnál, s csak visszafelé jövet vettük fel. A konfliktusok elkerülhetetlenek voltak, főleg hogy akkoriban magam is lobbanékonyabb voltam. Nem meglepő tehát, ha egy idő után a játékosaim egy része ellenem fordult. Azóta ezt már tisztáztuk az érintettekkel, nem maradt bennem tüske. Ha valakire, magamra lehetek haragos, hogy nem vettem észre: az akkori orosz légiósaim adják-veszik a meccseket. Dmitrij Tyeplakovnak becsületére legyen mondva, évekkel később Moszkvában bocsánatot kért tőlem.”

Azt mondja, az ellenségei éltetik, azért dolgozik megszállottként, nehogy a rosszakaróinak igazuk legyen. Mindenesetre az emberi indulatokat időnként nehéz észszel felérni. Mert az például aligha magyarázható meg, hogy a dunaújvárosi csarnokban a Dunaferr-hokisok dicsőségtáblájáról, amelyre rávésték játékos nevét éppúgy, mint sportvezetőét, éppen Kercsó Árpád maradt le. Az áskálódásokhoz persze hozzászokhatott: a romániai évek alatt a bukaresti szakszövetségi akadékoskodásoknál alattomosabb támadások is érték a gyergyóiak örök riválisának számító Csíkszeredából. Ám azt a mai napig nem képes megemészteni, miféle gyűlölet dolgozhat azokban, akik egy-egy mérkőzés kapcsán, afféle végső döfésként „lerománozzák” a lelátóról. Miképpen azt is furcsállja, hogy a tengerentúlról honosított hokisokat, Holéczy Rogert vagy Kovács Frankot annak idején igazibb magyarnak mondták egyesek, mint az Erdélyből érkező Csiki Csabát vagy Csata Csabát...

„Három-négy olyan ember van, aki igazán közel áll hozzám. Olyan barátom ellenben, akivel sülve-főve együtt lennék, nincsen. Igaz, nincs is rá igényem. Számomra a munkatársaim is nagyon fontosak, ha kell, értük tűzbe megyek. Váradi Csaba dolgozott velem ez idáig a leghoszszabb ideig, 1996-tól 2005-ig. Jött volna Zalaegerszegre is, családi okok miatt nem tehette. Mindig csak kapusedzőim voltak, de most már érzem, hogy jó lenne olyan segítő, aki a mezőnyjátékosok felkészítésében vállal szerepet. Két hajdani tanítványomat, a gyergyói Farkas Csabát és a csomafalvai Zsigmond Imrét hoznám is a Titánokhoz, csak hát a büdzsé határt szab a stáb létszámának. Pedig ideje lenne kinevelnem az utódaimat, mert már csak addig akarok vezetőedzőként dolgozni, amíg ezzel a mostani csapatommal, amelyben a legtöbb az extratehetség minden korábbi társasággal összehasonlítva, befejezem az építkezést. Azt tervezem, hogy tizenhat–tizenhét éves korukban nevezem a Titánokat az ob I-be, s velük is bajnok akarok lenni. A klub tulajdonosával, Prófusz Róberttel és a szülőkkel abban maradtunk, akikért tizenkilenc– húsz esztendős korukban jelentkeznek nyugati profi klubok, mehetnek. E kor után nincs értelme marasztalni a srácokat, az csak kárt okoz nekik. Ha ez a most kilenc-tizenegy éves korosztály a felnőtteknél is leteszi a névjegyét, elmondhatom majd, hogy megint alkottam valamit, s itt, ebben a közegben kerek lett az edzői karrierem. Azaz hátrébb lépek egy lépéssel. Terveim szerint azután szakosztály-igazgatóként dolgozom tovább, s bár nem a jégen, a palánk mellől minden edzést végignéznék. Amúgy ebből a mostani, Gáspár Máté, Mazzag Dániel, Galló Vilmos, Gombos Bence fémjelezte társulatból kikerülhet az első magyar NHL-játékos is. Igen, ez az, amit még feltétlenül szeretnék megélni…”