Míg társai versenyeztek, ő Sztálin kenyerét ette

A kilencvenes évek elején meglepődtem, amikor hallottam, hogy ő a kárpótlási hivatal társadalmi kollégiumának elnöke, de hogy vele pontosan mi történt, arról csak most megjelent könyvéből, A Gulág rabtelepeiből szereztem tudomást. A pályán számára ugyanis még most is a sport a fő téma, s bár 87. évében jár, naprakészen követi az eseményeket.

„A mozgás, a sport mindig fontos volt számomra – vallja Menczer Gusztáv. – A bencésekhez jártam, s a testnevelőm elindított egy futóversenyen. Addig azt sem tudtam, mi az a rajt, mégis győztem száz méteren. A nyári szünetben a Margitszigeten érdeklődve néztem a MAC-pályán tréningezőket, amikor odajött hozzám egy edző, és megkérdezte, lenne-e kedvem idejárni. Ha igen, hozzak nadrágot és cipőt. Farkas Mátyás volt az, nála kezdtem el és fejeztem be versenyzői pályafutásomat.”

A fiatal atléta tehetségesnek bizonyult, ifjúságiként aranyjelvényes lett, 100 méteren 11 másodpercet, 200 méteren 22.8-at tudott. Számára azonban első a tanulás volt, medikusként riválisainál kevesebb időt töltött a pályán. Mégis nyert korosztályos bajnokságot, s az utánpótlás-válogatottnak is tagja lett. Ám közbeszólt a háború, főként a nyilasterror. 1944 októberében, Szálasi hatalomra kerülése után őt is besorozták. Három hónappal később egy eszelős hadnagy büntetésként fagyban negyven kilométert gyalogoltatott vele, majd két órára kiköttette.

Másnap egy barátjával megszökött. A nyilasok fogták el, még aznap halálra ítélték, de megmentette az életét azzal, hogy vállalta, részt vesz egy rádiós tanfolyamon. Mire befejezte volna, véget ért a háború.

„Hazatérésem után szinte azonnal elkezdtem edzeni, de a MAC-pálya használhatalan volt. Azon ment keresztül a budapesti hidak felrobbantása miatt felállított pontonhíd. Az UTE-ban, a mostani futballstadion helyén tudtam edzeni. A Megyeri útra jártam ki gyalog a Nyugatitól. A nyári országos bajnokságon még indultam, négyszáz méteren döntős is lettem, ezt követően azonban letartóztattak.”

Az orosz titkosszolgálat fogságába került, a vád hihetetlen volt: kémkedés. Tízesztendei kényszermunkára ítélték.

„Hogy segített-e a sportmúlt a túlélésben? Valószínűleg igen. Hiszen miután Sopronban bevagoníroztak minket, csaknem egy hónapnyi utazás következett. Harminchat kilóra fogyva szálltam ki a vonatból Harkovban. Egy óráig tartott, amíg el tudtunk vánszorogni a háromszáz-négyszáz méterre lévő rabtelepig. Hogy ezután mi történt velem, benne van a könyvemben.”

Guszti bácsi érzelmek nélkül, tárgyilagosan veszi sorra A Gulág rabtelepében a következő évek megpróbáltatásait. Úgy véli, annak, aki életében csak néhányszor volt éhes, nehéz megmagyarázni az éveken át tartó nélkülözést, s az, akinek csak néha fázott a lába, nem tudja elképzelni, mit jelent mínusz 40-60 Celsius-fokban élni. Mégis fontosnak tartja, hogy tudassa az utókorral, mit kellett több százezer ártatlannak elszenvednie, mert a mai történelemkönyvekben még mindig nem a valóságnak megfelelően írnak erről az időszakról.

Könyvéért nem fogadott el honoráriumot. Tizennégy telepen raboskodott, s mivel elfogása előtt medikus volt, kintléte alatt orvosként segítette társait, sőt olykor fogvatartóit is. Sztálin halála után ügyét felülbírálták, így kilencévnyi borzalom után 1954 decemberében tért haza. Itthon – miként sorstársait – gyanakvással fogadták, s bár a táborokban gyakorlatilag orvosnak képezte ki magát, az egyetemet nem fejezhette be.

„Nem csak ez bosszantott. Akikkel korábban együtt versenyeztem, válogatottak lettek, beutazták a fél világot, amíg én Sztálin kenyerét ettem. Elhatároztam, csak azért is újrakezdem. Bár harminchárom éves voltam, fogadást kötöttem arra, hogy válogatott leszek. A Petőfiben kezdtem újra. Százon, kétszázon és négyszázon is sikerült megjavítanom az egyéni csúcsomat. Egy Budapest–Zágráb viadalon pedig a legjobbak között indulhattam. Az elmaradt sportkarrierért fiam pályafutása kárpótolt. Guszti előbb futballozni kezdett, de én, aki inkább a focikaput kiásók közé tartoztam, megpróbáltam rávenni az atletizálásra. Eleinte távol- és hármasugrásban jeleskedett, majd egy sérülés után áttért a futásra. Négyszáz méteren 45.81 másodperc volt a legjobbja. 1988-ban újjáalakult a MAC, amely az első olyan egyesület volt az országban, amelyik szabadtéri atlétikai viadalt rendezett. Ezért a 125. születésnapján a MOB úgy döntött, hogy a klub egy tiszteletbeli tagot küldhet az olimpiai bizottságba. Ez én lettem.”

Bár Guszti bácsi a munkát két évvel ezelőtt befejezte, ma sem tétlenkedik. A hét szinte minden napján akad valamilyen programja, mostanában főként könyvbemutatókra jár. Mert fontosnak tartja, hogy az igazságot mindenki megtudja.