Bizarr, de működik

Aki nincs most itt 2007 decemberének utolsó hétvégéjén Csíkszeredában, annak fogalma sincs arról, mit is takar ez a jelzős szerkezet: magyar hoki.

Mert magyar hoki ez, még akkor is, ha a kupadöntőt nyolcszáz kilométerre Budapesttől rendezik – nota bene: egy színmagyar városban –; ha a négy csapatban jégre lépő több mint nyolcvan hokisnak mintegy fele szlovákul beszél; ha a négy klub öt vezetőedzőjéből (már ez is ránk jellemző kuriózum, hiszen a Sport Clubnak két vezetőedzője van!) három szlovák, egy svéd, s csak egy a magyar; ha a két elődöntő közötti egyórás szünetben a román válogatott szövetségi kapitányával, egyszersmind a gyergyószentmiklósi Progym szakvezetőjével, a tősgyökeres szlovák Dusan Kapustával diskurálgatunk a magyar (!) hoki jövőjéről, ékes magyar nyelven, Kapustával, aki Dunaújvárosban már-már legendának számít.

Ez mind-mind a magyar hoki része, megspékelve egy zseniális – a Sport Club szimpatizánsai szerint inkább simlis – klubmecénással, a helyi HC-t felvirágoztató Kurkó Jánossal, akitől már az is hatalmas teljesítmény, hogy egyáltalán az élők sorában van. A legveszélyesebb romániai – amúgy magyar anyanyelvű – gengszter, a hétéves börtönbüntetésére készülődő, Csibi vezetéknevű betyár ugyanis évek óta el akarja tenni láb alól, mert – egyetlenként – merészelt ellene tanúskodni a bírósági tárgyaláson…

És a magyar hoki része az a huszonkét újvárosi fanatikus is, aki bevágta magát egy mikrobuszba, s úttalan utakon tizenhárom órát vezetve meg sem állt Szeredáig, hogy kiszurkolja kedvencei döntőbe jutását. Különös, sőt bizarr történet ez, megszállott szereplőkkel, akik olykor a legálist az illegálistól elválasztó határon egyensúlyoznak, akik esetenként ölre mennének a városi rivális rajongóival, de akik ötezredmagukkal éneklik teli torokból, könnybe lábadó szemmel a székely himnuszt a Vákár Lajos Műjégpályán, s akik az utolsó fillérjüket/banijukat is szerelmükre költenék, mi több, költik is, mert számukra nincs értelme az életnek szerelmük, a hoki nélkül. CH. GÁLL ANDRÁS