Tél helyett irány a nyár

Novembertől márciusig – a futballkedvelők rémálma ez az időszak. Persze csak mifelénk, ugyanis vannak olyan országok, ahol még ilyenkor is rúgják a labdát, például az ebben az időszakban nálunk sokkal több napfényhez jutó Olaszországban vagy Spanyolországban. Anglia külön szám: metsző a hideg, de négy-öt fordulót lepörgetnek karácsony idején, miközben mi a bejglit majszoljuk. Tönkremennének a pályák, mondják az illetékesek arra a felvetésre, hogy nálunk miért nem lehet ezt megvalósítani. A szigetországban más a fű, bírja a heti két-három meccset a december végi mínuszokban, mondják az okosok. És eszükbe sem jut, hogy ott bizony rendszeresen foglalkoznak a gyeppel, áldoznak rá, karbantartják, nem csak nézegetik…

A magyar klubok ősszel már azt tervezik, merre indulhatnának el a januári-februári nagy magyar ködből, szmogból, hogy ideális feltételek között edzhessenek.

Hogy mi az ideális?

Ha futballklubjaink téli programját figyeljük, két fő szempont tűnik fontosnak: az egyik az időjárás, a másik a külföldi edzőpályák, a felkészülési meccseknek otthont adó játékterek talajának minősége. Emlékezhetünk a hőskorra: néhányan még azokban az időkben is találtak módot rá, hogy elmeneküljenek a tél elől, amikor a köznépnek még csak álom volt a külföldi utazás. A hatvanas években legjobbjaink DélAmerikában játszottak, ehhez persze az kellett, hogy tekintélye legyen a futballunknak, s meghívjanak bennünket. A ma profinak nevezett játékosok nem is hallottak arról, hogy amikor 1967-ben a világ legjobbjának számító olasz Intern a z i o n a l e visszamondta a chilei Hexagonal-tornára szóló meghívást, a szervezők a Vasast kérték fel az utazásra, miközben azért aggodalmuknak adtak hangot, hogy a viadal színvonala talán csökkenni fog a szereplők cseréjével. Aztán elnémult mindenki, amikor a piros-kékek százezer chilei drukker előtt a házigazda Colo Colo ellen a huszadik percben 4:0-ra, a félidőben 6:1-re, a lefújáskor 9:3-ra vezettek… Később Mészöly Kálmánék döntetlenre játszottak az argentin Penarol és a brazil Santos csapatával.

Jó volt az idő, jók voltak a pályák, jók az ellenfelek.

A rendszerváltozás előtt nem volt nagy divat az utazgatás. Havas pályák, hosszú téli futások, hótaposóval egyengetett salakos pályákon zajló edzőmérkőzések – sokan mesélhetnének ezekről. Később a szerbiai Palics volt a célpont, aztán a kilencvenes évek közepétől Ciprus lett a kedvenc. A napsütéses idő és a szigetországban gombamódra szaporodó pályák elfogadható minősége vonzotta a szünetre kényszerített csapatokat, és mert tucatnyi bolgár, lengyel, orosz, dél-koreai és még számtalan országból érkező klub ugyanott tréningezett, az edzőmeccsekkel sem volt gond. Előfordult, hogy egyszerre négy-öt magyar klub is Cipruson készült, egymástól tíz lépésre található hotelekben laktak.

A futballturizmusra más országok is felfigyeltek, hiszen azok a t e n gerparti szállodák, amelyek tavasszal és főleg nyáron zsúfolásig megteltek, télen kongtak az ürességtől. Akkor született meg az ötlet: néhány elfogadható pályát kell keresni a közelben, és a menedzserek máris megkörnyékezték a csapatokat. Cipruson is ez volt a módi, sőt olyannyira jónak tűnt mindez, hogy egész domboldalakat gyalultak le, majd füvesítettek, szabályos méretű pályákat létesítve.

A török tengerpart is rákapott erre: Antalya, Belek kedvelt úticél lett az előző években, többek között a Debrecen és az Újpest is erre indult – néhány hét múlva a Loki is visszatér a megszokott helyszínre.

Csak Dél-Amerika van messze.

Messzebb, mint valaha.