Egy híján száz

Kilencvenkilencszeres válogatott, ez ritkaság. Kilencvenkilencszeres válogatott, ez ritkaság.

A századikat már csak kegyelemből is meg szokták adni…

A kilencvenkilenc anyám adata, ő vezette a statisztikáimat. Precíz volt, alapos, nekem az ő számítása megbízható. Ezt azért mondom, mert többen vitatják a kilencvenkilencet, de hogy kilencven fölötti a szám, az biztos. És az is, hogy a hetvenes évek közepén Jakabházy László, az akkori szövetségi kapitány kijelentette, ha a fene fenét eszik is, én akkor sem érem el a százat. Így is történt.

Ebbe talán az is belejátszhatott, hogy főszerepe volt a tréner megbuktatásában a Fradinál.

Lehet, de nem biztos, erről sohasem beszélgettünk. A megbuktatásában? Állítólag én voltam a hangadó, de a tények mások. Jakabházy hetvenötben Horváth „Öcsivel”, Treplán „Gebuval” és velem abba akarta hagyatni a játékot, mondván, öregek vagyunk. A fiatalok, Kereszty Ádám, Mészöly „Kandúr”, Havrán Péter és a többiek ragaszkodtak hozzánk, mindenki leállt. Én mondtam a többieknek, gondolják meg, nekem egyszerű, hiszen fogorvosi diplomám van, ők pedig a hokiból élnek, de nem tágítottak. Végül Jakabházyt elküldték, engem meg főszereplőnek neveztek meg az ügyben. Talán azért, mert sokat vitatkoztunk egymással. Főként az nem tetszett, ahogy a volt KSI-s tanítványaival bánt. Úgy beszélt velük, mintha még mindig kisgyerekek lennének, pedig akkor már családos emberek voltak.

Sohasem beszéltek erről egymással?

Nem. Erről sem. Az viszont érdekes, hogy amikor Petra lányom nála vizsgázott az egyetemen, felkészítettem a legrosszabbra, aztán hazajött, és nem értette, miért figyelmeztettem. A tanár úr kedves volt, sőt – jegyezte meg a gyerek – a képem is ott lóg a falán. Ahogy éppen gólt ütök…

Ütött eleget.

Hál’ Istennek! Az elsőre az első osztályban különösen jól emlékszem, hatvankettő januárjában a Fradi volt az ellenfél a Millenárison, telt ház, fergeteges hangulat, mint akkoriban minden hokimeccsen.

És nyitott pálya.

Mint most, újévkor a Buffalo–Pittsburgh mérkőzésen Buffalóban, több mint hetvenezer néző előtt. Amíg néztem, viszszatért a múlt, némi elégtételt is éreztem, látva, hogy a szupercsarnokokhoz szokott sztároknak gondot okoz a szabadtéri előadás. Nehezebben trükköztek, váratlanul érte őket a hoszszas jégfelújítás, a pályán támadó hirtelen lyukak, hogy visszatért a múlt.

Akkora a különbség?

Ég és föld, talán még annál is nagyobb. Legyen elég annyi, hogy nekünk örökké, meccs közben is éleznünk kellett a korcsolyánkat a bizonytalan jégminőség miatt, és akkor még nem beszéltem az időjárási viszontagságokról. Esőre, hóra, szélre, mindenre figyelni kellett, amivel csak a késő ősz és a tél szolgálhat. Hatvanötben a finnországi világbajnokságon például mínusz harmincöt fokban játszottunk.

Nem is rosszul.

Nem rosszul? Enyhe kifejezés… Negyedikek lettünk a B-csoportban, a világon a tizenkettedikek. Hokiban, ami akkoriban amolyan „nemszeretem” sportág volt nálunk. Pedig az innsbrucki olimpia után azt hittük, minden más lesz. Igaz, a rajtnál, amikor a legendás szovjet válogatottal játszottunk – Anatolij Firszovval, Alekszandr Ragulinnal, Viktor Konovalenkóval, Borisz Mihajlovval a soraiban – a csapatvezető, Páder elvtárs még azzal nyugtatott bennünket, hogy „Nyugi, nyugi, a korong gömbölyű…”, de a torna végére egyszerűen beleszeretett a jégkorongba.

Álljunk meg egy pillanatra! Milyen volt a szovjet csapat ellen hokizni?

Megalázó és felemelő egyszerre. Kezdődött azzal, hogy a bemelegítéshez mindkét csapat ötven-ötven korongot kapott, de mire körülnéztünk, az oroszoknál volt valamennyi. Nekik száz kellett, így mi csak korcsolyázva készülhettünk a meccsre, amelyen – ez az igazság – szintén alig találkoztunk a koronggal. Tizenkilenc egyre kaptunk ki, Anatolij Taraszov, az edzőjük még tizenkilencnél is hajtotta a játékosait, követelte a huszadik gólt.

Térjünk vissza Páder Jánoshoz.

Az olimpia után megkérdezte, mi kellene ahhoz, hogy mi is olyan jók legyünk a következő játékokra, mint az oroszok. Mondtuk, hogy arra nincs esély, de ha több pályánk lenne, jó vagy legalábbis jobb felszerelésünk és az utánpótlással sem lenne gond, akkor előrébb jutnánk. Megígért mindent, aztán amikor a grenoble-i olimpiára meghívtak bennünket, a szövetség elnöksége leszavazta az indulásunkat. Sohasem felejtem el… Svájcban játszottunk, a meccs után ültünk a lelátón, jött Pásztor Gyuri bácsi, a csapatvezető, és mondta, hogy van egy rossz híre meg egy jó. A rossz az volt, hogy nem megyünk az olimpiára, a jó, hogy kapunk egy Doxa órát. Én csak azt nem értem, miért volt mostoha nálunk a hoki, hiszen a béketáborból a Szovjetunió és Csehszlovákia az elithez tartozott. Ha mi megtanítottuk a Szovjetunió népeit vívni, vízilabdázni, kérhettünk volna tőlük némi baráti segítséget hokiban…

Ma már vannak csarnokaink, profik a játékosaink, az A-csoportos vébérendezést is megpályáztuk háromszor. Nagyot fordult a világ.

És a játék is más. A régiek kezében több volt, de a maiak jobb játékosok, erősebbek, gyorsabbak, határozottabbak. És nem csupán nálunk, világszerte. Nézem az NHL-t, kétnaponta jégre lépnek a hokisok, mégis egyszerűen repülnek… Úgy, hogy a fotelban ülve, kezemben a sörömmel alig tudom őket szemmel követni. Hogy mitől, azt nem tudom, de csoda, amit csinálnak. Sokan mondják, hogy szednek valamit, de erre nem gondolok, ragaszkodom az illúzióimhoz. Meg aztán orvosként, az esküm miatt eleve elutasítok mindenféle orvosi beavatkozást a sportban.

Még szerencse, hogy amikor ön játszott, még szó sem volt gyógyszerezésről…

Egyszer igen. Amikor hetvenháromban kivertük a Füssent a BEK-ből – megjegyzem, tizenötezren voltak a Kisstadionban –, és a négy közé jutásért a Klagenfurttal játszottunk, az itthoni meccs előtt – hogy finoman fogalmazzak – megkísértettek bennünket. Én orvosként eleve elzárkóztam, de értelme sem lett volna a dolognak, mert húsz percig ható szerről volt szó. Hogy ki vette be, s ki nem, hagyjuk, a lényeg, hogy az első harmadot négy nullára megnyertük, a vége pedig öt öt lett, és kiesés. Nem érte meg.

És a hokit választania?

Hiszen teniszezőként kezdte.

Édesanyám, Sárkány Erzsébet neves játékos volt, természetes volt a választás, és nem is sikertelen, hiszen a későbbi Davis-kupa-résztvevővel, Szőke Péterrel ifiben Budapest-bajnokságot nyertünk párosban. A hoki más. Felnőttjáték. Ha pedig arra gondolok, hogy annak idején a BVSC-ben a Leveles, Bikár, Zsitva sor ütötte a csapat góljainak kilencvenöt százalékát, mindig kihúzom magam.

Még a századik válogatottság sem hiányzik?

Jobb ez így. A kilencvenkilencre sokkal többen felkapják a fejüket.