Múltidézés bal kézről

Balkezes?Balkezes?

Persze, miért? – kérdezett vissza Taróczy Balázs.

Mert határozottan emlékszem, hogy az ütőt a jobb kezében fogja.

Úgy van, de hogy miért, azt ne kérdezze. Senki sem tudja, én sem. Örök rejtély, miért teniszezem balkezesként jobb kézzel. Talán azért, mert kisgyerekként a Feneketlen-tónál Bíró János bácsi az általános szokásokhoz igazodva a jobb kezembe adta az ütőt, és ott maradt. De ballal írok, dobok kosárra, és bal lábbal lövök, amikor futballozom. Kíváncsiságból megpróbáltam bal kézzel teniszezni is, de nagyon béna voltam.

Tehát Bíró Jánosnál a kulcs…

Nem csak a kezek miatt… Fantasztikus volt, mint ahogy az volt akkoriban a Feneketlen-tó környéke is. Valódi, klasszikus grund, ha nem teniszeztünk, fociztunk, bújócskáztunk, rabló-pandúrt játszottunk, reggeltől estig ott voltunk. Teniszezni is azért kezdtem el, mert teniszpályák voltak a környéken, és a klubok keresték az ügyes gyerekeket. Volt egy öreg bácsi, aki annak, aki közülünk levitte egyegy osztálytársát, cukorkát adott, ez volt a „backhand cukorka”. Így hívta mindenki. A gyerek pedig azonnal kapott ütőt, labdát, foglalkoztak, törődtek vele – mesevilág volt, higgye el.

Sokszor eszébe jut?

Persze. Még úgy is, hogy tudom, más ma a világ, képtelenség újrateremteni az akkori körülményeket, talán értelme sem lenne. Akkor a klub dolga volt, hogy versenyzőt neveljen a gyerekből, mostanság többnyire a szülőké, s csak nagyon kevesen engedhetik meg, hogy a bizonytalanra költsenek rengeteget, hátha menő lesz a csemetéjükből… Főként, amikor elkezd külföldre járni, utazás, szállás, étkezés – nem olcsó mulatság. Aki talál hozzá hátteret, annak egyszerűbb a dolga. Mint Szávay Áginak volt és van. Szerencsére – teszem hozzá –, mert ő külön fejezet, különleges mese, egyszerűen egy zseni.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy őstehetség. És nem feltétlenül csak teniszben. Ha nem teniszütőt, hanem kosár- vagy kézilabdát adnak a kezébe, akkor is sokra vihetné. Fantasztikus alkat – a fizikuma, a mentalitása, a gondolatai, figyelni kell rá, na! A kérdés csak az, hogyan viseli majd a magyar valóságot, az esetleges irigységet, vagy éppen azt, hogy túlszeretik.

A mostani melbourne-i vereségeknek lehet közük mindehhez?

Nincs jelentőségük. Felnőttpályafutása legelején tart, normális körülmények között még legalább tíz esztendőn át ott lehet az élvonalban. Biztos, hogy sok olyan ember megpróbál majd a közelébe férkőzni, aki jobb lenne, ha távol maradna, ám ha jó kezekben van, ha a környezete képes kizárni – ismétlem – a magyar valóságot, nem lehet baj.

Ön jó kezekben volt?

Itthon igen, de amikor elkezdtem járni a világot, már nem. Pontosabban egyedül voltam. Nem volt pénzem menedzserre, edzőre, abból kellett utaznom, fenntartanom magam, amit megkerestem. Nagyon figyeltem a nagyokat, igyekeztem ellesni, hogyan edzenek, mit csinálnak, de ez nem pótolhatta azt a valakit, aki választ ad a kérdéseimre, s nem nekem kell agyalnom, rájönnöm dolgokra.

Ezért mondta, hogy például Björn Borg, Jimmy Connors vagy John McEnroe ellen nincs esélye?

Hosszú távon nem lehetett, a legnagyobbak már akkor is másként éltek, dolgoztak, viselkedtek, mint az átlag, menedzselték őket. Ezzel együtt McEnroe-t egyszer legyőztem, Connors ellen pedig kétszer volt meccslabdám, de egy-egy alkalommal minden előfordulhat ugyebár.

Ugyanakkor stabil játékos volt, bizonyos szint alatt sohasem teljesített.

Általában a huszadik és az ötvenedik hely között voltam a ranglistán, háromszor a húsz közé is bekerültem, azt hiszem, ez valóban megbízhatóságra vall. Nincs is ezzel semmi baj, azzal már inkább, hogy eleve ide kalibráltam magam, ha lett volna mellettem egykét ember, mint például Ilie Nastase, majd Boris Becker mellett Ion Tiriac, talán többre viszem. Alátámasztja ezt, hogy amikor később a szenioroknál Borg ellen játszottam, éreztem, hogy jobb vagyok nála, ami persze nem jelenti azt, hogy korábban is így volt, de azért elgondolkodtató. Mint ahogy az is fontos, hogy alakulhatott volna minden ezerszer rosszabbul is, magyarán: nincs bennem hiányérzet.

Nem is lehet, hiszen ott van például a Roland Garros és Wimbledon tornagyőzelme párosban a svájci Heinz Günthardttal. Abban a korban, amikor még nem vált szét a szingli és a páros mezőnye, mindenki indult mindenhol, a legnagyobbak is.

A páros különleges valami, igazi játék, míg az egyes inkább küzdelem. Párosban van társad, aki átsegít a nehéz pillanatokon, vagy éppen te segítesz neki. Feküdt nekem a műfaj, mert ha láttam, hogy a párom éppen holtponton van, megacélozott, feldobott, s még jobban összpontosítottam. És ami legalább ilyen lényeges: éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van valaki, akire számíthatok.

Erre mindig visszatér;ennyire magányos ember a teniszező?

Csak magamról beszélhetek, de én nem magányos voltam, hanem egyedül. Ami különbség. De igencsak kihat például az ember kudarctűrésére is. Volt, hogy egy-egy vereség után körülnéztem a szállodai szobámban, kérdeztem magamtól, mit keresek én itt. Aztán nem tudván megbeszélni mással a történteket, le kellett gyűrnöm a bennem lévő feszültséget, rá kellett vennem magam, hogy előre nézzek, tegyem a dolgomat, elkezdjek készülni a következő versenyre, elmenjek futni vagy játszani valakivel. Mert a teniszben nagy szerencse, hogy nem kell sokat várni arra, hogy javíthasson az ember, az én időmben meg különösen sok volt még a verseny.

Az egyedüllét arra viszont jó, hogy végiggondolja az ember a dolgait, s mindig levonja a tanulságokat. A tapasztalat pedig nagy kincs. Az önére számít a magyar tenisz?

Ha itt, a Vasason megkérdez egy gyereket, hogy ki is az a Taróczy Balázs, nem tudja, de itt nem is én vagyok a fontos. Inkább az, hogy általában azok a sportágak, klubok állják ki az idő próbáját, amelyeknél a jelenben ott a múlt. Amikor gyerekek voltunk, mestereink belénk verték, mekkora játékos volt Körmöczy Zsuzsa, Gulyás István vagy Asbóth József – pedig Asbóth a disszidálása miatt nem volt éppen szalonképes akkoriban. Olyannyira tiszteltük őket ismeretlenül is, hogy amikor Monte-Carlóban bemutattak Asbóthnak, esküszöm, kezem-lábam remegett az izgalomtól. A múlt a kötődés miatt fontos, nézze meg a vízilabdázókat vagy az öttusázókat, ők pontosan tudják, ki mennyit ért az elődök közül, ezért nagyobb náluk az összetartozás érzése.

Ez is közrejátszik abban, hogy kevesebb a nemzetközileg jegyzett teniszezőnk, mint szeretnénk?

Biztosan, de klasszisok nem teremnek minden bokorban. Amikor egykori játékostársamnak, Adriano Panattának már technikai igazgatóként szemére vetették, hol vannak a várt olasz nagyságok, így válaszolt: „Bajnokot csinálni nem lehet, a bajnok, az, kérem, születik…”.

Mint Szávay Ágnes?

Mint ő. De azért hozzétenném, megszületni kevés. A neheze utána jön. Ám ez már nem tenisz.