Kémek kulcsszerepben

Hívják őket – az adott ország futballkultúrájától és az érintett klub struktúrájától függően – sportigazgatónak, klubmenedzsernek, klubigazgatónak, általános igazgatónak, szakmai igazgatónak, netán alelnöknek, a címek és a feladatok sokfélesége ellenére azonban egyvalami közös bennük: az említettek jelentik a közvetítő kapcsot a klub legfelső vezetősége és a szűk értelemben vett szakmai irányítók között.

Ebből a különleges szerepből pedig óhatatlanul következik, hogy az átigazolási piac történéseit is legtöbbször ők határozzák meg. Optimális esetben és nagyon leegyszerűsítve az események menete a következő: az elnök vagy a tulajdonos adja a pénzt, az edző – szakmabeli súgói segítségével – összeállítja a kiszemeltek listáját, a sportigazgató pedig felveszi a kapcsolatot az érintett klubokkal, hogy a megszerzendő játékos átigazolásáról tárgyaljon velük. S hogy a megbeszélések végén sikerül-e a feleknek egymás tenyerébe csapniuk, sok esetben csakis a klub képviselőjének rátermettségén és rugalmasságán múlik.

Ám a sportigazgatók feladatai messze túlnyúlnak a futballisták adásvételi ügyeinek lebonyolításán: gyakran az ő felelősségük a klub pénzügyeinek intézése, a költségvetés meghatározása, az utánpótlásrendszer koordinálása, a játékosmegfigyelők munkájának összehangolása, és esetenként a média tájékoztatása is. Az egyesületen belüli pozíciójukkal kapcsolatban talán Dave Bassett, a Leeds United segédedzője adta a legpontosabb definíciót: „Az igazgató ütközőként működik az elnökség és az edző között, segíti a belső kommunikációt. Emellett fontos kritérium vele kapcsolatban, hogy futballban jártas személy legyen, aki adott esetben elláthatja tanácsokkal a szakmához nem értő klubvezetőket.”

Mindez szépen hangzik persze, a gyakorlatban azonban számtalanszor előfordul, hogy az elnök maga határozza meg a szakmai lépéseket. Egyszerre vicces és tanulságos Adriano Galliani Milan-alelnök tavalyi kényszerű magyarázkodása, amellyel azt igyekezett tisztázni újságírók előtt, hogy miért nem tesz lépéseket a Chelsea-be igazoló Andrij Sevcsenko viszszaszerzéséért, amikor Silvio Berlusconi elnök határozottan kifejezte ebbéli óhaját: „Mivel a keretben nincs már hely több Európai Unión kívüli játékosnak, ezért képtelenség Sevcsenkót visszacsábítani. Hogy Berlusconi miért mondta ennek az ellenkezőjét? Az elnök nem foglalkozik az átigazolásokkal, a szerződésekkel, más perspektívákban gondolkodik. Ő a jövőről ábrándozik, érzelmekről és vágyakról beszél.”

A Milannál 1986 óta sikeresen együttműködő páros viszonya amúgy jó példáját mutatja annak, miképp fest egy korszerű klubnál a kiegyensúlyozott munkamegosztás. Ahogy Galliani fogalmazott egyszer: „Ha a Milant egy biciklihez kellene hasonlítani, én lennék a kerék, Berlusconi pedig a kormány.” A kép tökéletes: az irányt mindig az elnök mutatja, ám hogy eléri-e az egyesület a célokat, alapvetően a klub „mindenesétől”, jelen esetben az alelnöktől függ.

Akad viszont, aki másképp látja az edző és az elnök közé ékelt sportvezetők szerepét. Gordon Strachan, a Celtic menedzsere szerint teljesen felesleges a pozíció, a sportigazgató inkább kerékkötő, mint „kerék” egy klub működésében.

„Ha megkérdezed a brit edzőket, mit gondolnak a szakmai vagy klubigazgatókról, a legtöbben rávágják: »Kémek!« – írta a skót szakember 2004-ben a The Guardian napilapban megjelenő cikkében. – A legfontosabb feladatuk, hogy az elnöknek szállítsák az információkat arról, mi történik az edzéseken, miről beszélnek egymás között a játékosok, és mit gondolnak az edzőről. Nem hiszem, hogy engem bárki is képes lenne megygyőzni arról, hogy szükség van a sportigazgatókra. És kérdezem: ha valóban olyan fontos a szerepük a csapatnál, akkor miért nem rúgják ki őket is, amikor az edzőt elbocsátják?”

Ugyan minden országban más és más hagyományai vannak a klubok felépítésének (ne feledjük, Angliában például a menedzsereknek nagyobb a befolyásuk a játékosvásárlásokra és az egyesület gazdálkodására), általános tendenciaként mégis Európa-szerte megfigyelhető a sportigazgatói pozíció felértékelődése. Minden jel arra mutat, hogy az Adriano Galliani, Predrag Mijatovics (Real Madrid), Txiki Beguiristain (Barcelona), Alessio Secco (Juventus), Horst Heldt (Stuttgart) – a példákat még hosszasan lehetne sorolni – nevével fémjelzett „középvezetőség” egyre markánsabb szerephez jut a futballban.

Mindezt számszerűleg is alátámasztja az a 2005-ös, NagyBritanniában készült felmérés, amely szerint a klubigazgatók fizetése az előző évhez képest átlagosan 12 százalékkal nőtt, s közülük a legjobban keresők több mint egymillió fonttal gazdagodtak. Csak összevetésképpen: az összes brit munkavállalóra vonatkozóan a béremelkedés ugyanebben az időszakban csupán 3.8 százalékos volt.