Tizenhét év leforgása alatt a szerb hegemóniával kilencven esztendeje létrejött államalakulat elveszítette területe és népessége kétharmadát – Szlovénia, Horvátország, Macedónia, Bosznia és Hercegovina, majd Montenegró kiválása után most Koszovó van távozóban. Marad(t) egy picinyke folt Európa térképén – kisebb, mint Magyarország...
– Szerbia néven, rommá lőtt gazdasággal, kilencmillió honpolgárral. De micsoda kilencmillióval! Egyiküket úgy hívják, hogy Novak Djokovics, Nolénak van két öccse, meg egy combizomhúzódása, de azért aránylag jól teniszezik. Olyan jól, hogy – magyar idő szerint – vasárnap délben leborulhatott a Melbourne Park centerpályájának Plexicushion borítására, élete első Grand Slam-torna-győzelmét ünnepelve. Utána kézbe vette a mikrofont, és ilyeneket mondott: ”I love my country, Serbia, I love you, Serbian Fans!” Az elmúlt tizenöt évben volt alkalmam a helyszínen megcsodálni néhány szerb diadalt.
Például 2002-ben, Indianapolisban, a férfi kosárlabda vb-n, ahol Vlade Divac és társai előbb az amerikaiakat – az oroszlán barlangjában! –, majd Argentínát verték meg, s lettek világbajnokok. Esélytelenül, szegényen, öregen, viharverten. Azokban a sportágakban, ahol labda pattog, alig van párjuk. Lehetnek nyomorultak, töredékére csonkíthatják a hazájukat a nagyhatalmak, felderenghet előttük a nemzethalál víziója, ők megtörhetetlenek.
Elvétve veszítenek el olimpiai és világbajnoki döntőket hat-hét gólos előnyről, ellenben számtalanszor talpra álltak már vesztett helyzetből. A miértre megannyi elmélet született, valamennyi tartalmaz részigazságokat, de a lényeg rejtve maradt.
Azért az felettébb valószínű, hogy amikor a „djokovicsok” elemibe jártak, egyikük fejét sem tömték tele a „bűnös nemzet” agyrémével, azzal viszont igen, hogy szerbnek lenni a legnagyszerűbb dolog a világon...