A spanyolok is légiósok

Ha végigfutunk a 2003–2004-es szezon óta a Bajnokok Ligájában megforduló csapatokon, mindössze kettőt találunk, amely képtelen volt megragadni hazája bajnokságának első osztályában. A BL terhét nehezen viselő, az idény végén elköszönő Celta Vigo a kisebb név, csak három elvesztett kupadöntő szerepel az eredménylistáján, a Real Sociedaddal viszont kétszeres bajnok köszönt el 2007 tavaszán a Primera Divisióntól. A liftezés nem újdonság a lassan százesztendős klub életében, a negyvenes években négyszer feljutott az élvonalba, háromszor pedig kiesett onnan, de 1967-től stabil tagja volt az első osztálynak. Hogy most sikerül-e visszatérnie oda, nem tudni (jelenleg ötödik a Segunda Divisiónban), ám a nyáron elvándorló tucatnyi játékos, a kispadra ültetett Chris Coleman hányattatásai és közelmúltbeli lemondása mind azt sejtetik, hosszabb időre kell berendezkedni a másodosztályba. Az összevisszaság már a klub történetének első napjain is jelentkezett, hiszen 1910-ig öt néven is szerepelt a futballcsapat. A jogelőd San Sebastian Football Club 1905-ben vált ki a San Sebastian Recreation Clubból, négy évvel később, regisztrációs hiba miatt Club Ciclista de San Sebastiánként lett kupagyőztes, még ugyanabban az évben, szeptember 7-én átalakult Sociedad de Futebollá, de a következő esztendőben a Copa UECF-ben éppenséggel Vasconia de San Sebastiánként vett részt. Aztán még abban az évben meglett a ma is ismert elnevezés (Real Sociedad de Fútbol), miután a nyári rezidenciájául ezt a várost választó XIII. Alfonz király patrónusa lett a csapatnak, és engedélyezte a királyi előtag, a Real viselését. Persze azért kis szakadás volt, a második Spanyol Köztársaságban minden, a monarchiára emlékeztető nevet törölni kellett, így 1931-től Donostia Club de Fútbolként szerepelt, egészen a polgárháború befejezéséig.

A névmizéria a régmúltra, a baszkokhoz való ragaszkodás gyengülése pedig sokak szerint a jelenre fejtett ki jelentős hatást. Akárcsak ősi riválisa, az Athletic Bilbao, sokáig a Real Sociedad is csak baszk játékosokat volt hajlandó foglalkoztatni, és ez eredményre is vezetett. A két-két bajnoki címet és kupagyőzelmet, valamint a BEK-elődöntőt is a „tiszta” korszakban érte el a csapat, 1989-ben azonban megnyitotta a kaput mások előtt is. Az első légiós az ír John Aldridge volt, a közelmúlt utolsó sikercsapata, a 2003-ban ezüstérmes, majd BL-t megjáró együttes pedig már légiós tengelyre épült: akkor a holland Sander Westerveld, az orosz Valerij Karpin, a török Nihat Kahveci és a szerb Darko Kovacsevics volt a vezér. A baszkok szerint az idegenek dominanciája vezetett a tavalyi kieséshez is, a „bennszülöttek” szerint még a nemhogy nem baszk, de spanyol állampolgárságú futballisták szerepeltetése is hiba. Egyesek odáig mentek, hogy kérték a vezérkart, ne csupán a határokon túlról, de más spanyol népcsoportból érkezőket is tekintsenek légiósnak, és húzzanak meg (nagyon alacsonyan) egy határt, hogy hányat kívánnak közülük foglalkoztatni. Bilbaóban az ennél szigorúbb politika máig eredményes, hiszen a csapat – a Real Madrid és a Barcelona mellett – még sohasem esett ki az élvonalból, a San Sebastián-iak szerint meg ezért még az ellenségtől sem szégyen tanulni.