Kegyetlen játékosgyár

„Az első alkalom borzasztó volt, óriási feszültséget éreztem, és egyszerűen nem tudtam saját magamat adni. Ez már az ötödik peneirám lesz, most már tudom, mire számítsak” – mondta hangjában némiszorongással Paulo Sergio da Souza, a Flamengo 16 éves futballistája egy Brazíliában dolgozó külföldi újságírónak, mielőtt felszállt a társaságot a szokásos évi felmérésére szállító buszba. A rendszeresen megtartott „peneira” (magyarul szűrő) szabályai igen egyszerűek: aki nem felel meg a teszten, másnap leadhatja a szerelést.

A kíméletlen szigor azonban hosszú távon kifizetődő az egyesületek számára, hiszen a többszintű kiválasztásra épülő rendszer biztosítja, hogy mire a játékosok „eladósorba” kerülnek, értékes és főleg értékesíthető portékákat lehet kitenni a képzeletbeli kirakatba. Vevő van bőven, hiszen a „brazilfocista” egyfajta védjegynek számít a nemzetközi piacon, Vietnamtól Feröerig, a világ minden táján szívesen fogadják a „terméket”.

Ha ebben bárki is kételkedne, annak álljon itt a Brazil Labdarúgó-szövetség által közzétett legfrissebb statisztika: 2007-ben az országból 1086 futballista igazolt külföldre, a labdarúgók ilyen mértékű kivándorlására korábban még egyetlen évben sem akadt példa.

A játékoskivitel az állam érdeke is, a labdarúgás ugyanis Brazília bruttó nemzeti össztermékének (GDP) 4.8 százalékát adja, és ezzel még az országban hagyományosan meghatározó ágazatnak számító gyümölcstermelést is lekörözi. Ha pedig csak a banántermelés–futballistaexport „különmeccset” nézzük, a különbség még szembeszökőbb: 2005-ben az eladott 867 labdarúgó után 159 millió dollár folyt be az állami kasszába, míg a déli gyümölcsfajtából értékesített 64 millió tonna csupán 33 millió dollárral gazdagította az országot.

Nem csoda, hogy a mindenkori kormányzat előszeretettel támogatja a játékosok kereskedésében jó üzletet szimatoló ügynökségek, vállalkozók és klubok – többségében Rio de Janeiro és Sao Paulo környékén működtetett – futballiskoláit. Első ránézésre ez akár pozitívum is lehetne, hiszen a tehetségeket már nyolc-kilenc éves korban összegyűjtő intézményekben a legkorszerűbb körülmények között, a szakmai kritériumoknak megfelelően nevelik a fiatalokat. Igen ám, csakhogy a fenntartók szeme előtt szinte sohasem a csapat sikeressége, hanem a kiérlelt tinédzserek után beszedhető dollárköteg lebeg. Ráadásul a legtehetségesebbekre összpontosuló kiemelt figyelem miatt sok esetben elfeledkeznek azokról a gyerekekről, akik hosszú évekig élvezhették a klub által biztosított jólétet, ám egy balul sikerült peneirát követően kénytelenek visszatérni a nyomornegyedek bádogviskói közé. Mondani sem kell, őket később sokszor hamarabb veszi nyilvántartásba a rendőrség nyomozó osztálya, mint a helyi iskola...

S bár a népesség többségét alkotó, napi három dollárból tengődő brazíliai nyomorgóknál jobban élnek, azért általában azok sem kerülnek luxuskörülmények közé, akiknek összejön a külföldi szerződés. A Kaká, Ronaldo vagy Ronaldinho által képviselt sztárvonal eurómilliókban mérhető fizetését természetesen egy napon sem említhetjük a világban bolyongó névtelen brazilok bérével. Igaz, a legtöbbjüknek a tisztes jövedelem is elég a boldogsághoz – beszédes például az Indonéziában légióskodó Kléber Santos cinikus megjegyzése:

„Vettem házat, autót, Rióban ezekről nem is álmodhattam.

Hogy rakkolós, csúnya futballt játszanak itt?

Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel.”

A brazil tehetségek tervszerű exportja fontos változást is magával hozott. Nem érvényes már a Copacabana homokjának romantikus legendája, az átlagnál jobb adottságokkal megáldott gyerekek manapság nem a strandon és a poros tereken rúgják a bőrt, hanem a klubok és iskolák utánpótlásintézményeiben készülhetnek szakképzett edzők segítségével.

„Nincs több utcai focista Brazíliában – oszlatta el a tévhitet Carlos Alberto Parreira, a jelenleg a dél-afrikai válogatottat irányító korábbi brazil kapitány. – A tehetségeket beépítik a klubokba, ez a brazil futball sikerességének titka – már rég nem Peléről, Ronaldinhóról vagy Kakáról van itt szó, hanem a jól kifejlesztett és nagyszerűen működő rendszerről. Felesleges szépíteni a dolgot, ez nem más, mint egy irgalmatlan méretű játékosgyár.”