Francia ötlet, keleti többlet

Talán csak néhány funkcioná riuson múlt, hogy az öreg kontinens mostanában ne a 13., hanem mondjuk a 19. Európabajnokságra készüljön. A sorozat ötlete ugyanis már 1927ben felvetődött a FIFA-tag Henri Delaunay-ben, de a futballvezérek lesöpörték az ötletét, mondván: nincs még itt az ideje ilyen versengésnek. Egy évvel később, amikor az elnök Jules Rimet (szintén francia, az egyik legrégebbi labdarúgóklub, a Red Star Saint-Ouen alapítója) és Delaunay a világbajnokság ideáját vetette fel, már általános volt a tetszésnyilvánítás, és 1930-ban a kétszeres olimpiai bajnok Uruguay meg is rendezhette az első vb-t.

A francia ötletparádé a második világháború után is folytatódott, Gabriel Hanot, a L’Équipe főszerkesztője 1954. december 16-án kürtölte világgá az új kupasorozat, a Bajnokcsapatok Európa-kupája megszületését, majd eljött Delaunay megdicsőülésének pillanata is. Igaz, már nem élhette meg, miként lesz három évtizeddel korábbi ötletéből valóság, de fia, az 1955-ös halála után őt az UEFA (Európai Labdarúgó-szövetség) főtitkári tisztségében váltó Pierre ápolta a családi hagyományokat. Olyan kiválóan, hogy három évvel később, 1958-ban kimondták az új sorozat, az akkor még Európai Nemzetek Kupája néven emlegetett, napjainkban már Európa-bajnokságként ismert versengés elindítását. Az UEFA az ötletgazda tiszteletére Henri Delaunay-kupának nevezte el a győztesnek járó trófeát, amelyet még ma is így hívnak, igaz, Bécsben már teljesen új, nyolckilós, 60 centi magas ezüstkupát vehet át a győztes csapat kapitánya.

Igazából 1958. szeptember 28-án lehetett elhinni, hogy Delaunay nem csupán naiv álmodozó, hanem kiváló szervező is volt. Előtte jócskán voltak nehézségek, olyan futballhatalmasságok, mint az NSZK, Olaszország vagy Anglia köszönték, de nem kértek az Európa-bajnokságból, és csak 17 ország „állt oda” a startvonalra. A rajtjelet pedig Moszkvában adták meg, a Luzsnyiki Stadionban több mint százezer néző előtt feszült egymásnak a nyolcaddöntőben a szovjet és a magyar válogatott. Anatolij Iljin révén már a negyedik percben megszületett a selejtező első gólja, másfél órával később pedig megvolt az első végeredmény, a 3:1 is.

Akkor még senki sem hitte, a győztesnek megadatik a lehetőség, hogy keretbe foglalja az egész kiírást, és az elsőt követően az utolsó meccsen is felléphet. Azt meg még kevésbé, hogy ehhez már csak egyszer, az elődöntőben kell pályára lépnie. Papíron ugyanis a négyes döntő előtt még egy akadályt kellett volna vennie a csapatnak, de a szovjet politika ellen tiltakozó Spanyolország visszalépett a megmérettetéstől. (A politika később is többször „beleszólt” az Európa-bajnokságok életébe, 1964ben például Görögország mondta le az Albánia elleni selejtezőt, 1992-ben pedig az országot sújtó embargó miatt Jugoszláviát törölték a nyolcas döntő mezőnyéből.)

Így aztán már csak Csehszlovákián kellett átverekednie magát a szbornajának ahhoz, hogy az utolsó meccs is az övé legyen, és ez végtelenül simán össze is jött. A döntőben ugyan szokatlan élménnyel szembesültek, a sorozat során először rohantak az eredmény után, de Szlava Metreveli, valamint Viktor Ponyegyelnyik góljával fordítottak. A selejtezőket is figyelembe véve azóta sem nyert még senki ilyen kevés (4) mérkőzéssel Európa-bajnoki címet.

„Nagyon rövid a sportolók élete, ezért mindenkinek vannak nagyon különleges mérkőzései és góljai. Nekem ez volt az” – mondta a döntő után Ponyegyelnyik.

Nekünk, futballszeretőknek szerencsére négy év múlva következtek a következő emlékezetes momentumok.