Kapuban álló csillag

Mintha csak egy szemtelen ejtéssel akarnánk bevenni a kapuját, már-már a lehetetlenre vállalkozunk, amikor egy cikkbe igyekszünk összesűríteni a vele kapcsolatos legfontosabb információkat. Habár utóbbira még mindig nagyobb sansz van, mint előbbire, úgyhogy legalább azzal próbálkozzunk meg.

Szóval: március 13-án lesz 35 esztendeje, hogy Belgrádban megszületett, azóta is szinte minden a szerb fővároshoz köti. Kézilabdázóként sokra viheti, ez hamar kiderült, nem csoda, hogy egy kisebb klubból seperc egy nagyobba került: a Crvena zvezda – kapuban – állócsillaga lett, kétszer ünnepelhetett jugoszláv(!) bajnoki címet csapatával. Aztán még egy arannyal bővítette kollekcióját, igaz, azt a gyűlölt városi vetélytárs, a Partizan játékosaként vihette haza. Nyomban tisztázzuk is, hogy akkor most Zvezda- vagy Partizan-drukker?

„Zvezda!” – mondja ellentmondást nem tűrően Puljezevics, úgyhogy a későbbiekben nem is hozakodom elő azzal, hogy van egy kedves szerb ismerősöm, aki a Partizanért szorít. A Tisza partjára egyébként a montenegrói Cetinjéből vezetett az útja, s ennek már hat éve. Apropó, 2002-ben ötszörös jugoszláv bajnokot igazoltak a szegediek: a Belgrádban bezsebelt háromhoz kettőt tett hozzá a Lovcsen hálóőreként. Én állítom: a csúcsra 2001-ben jutott fel, amikor a jugoszláv válogatottal harmadikként zárt a franciaországi vb-n, a Lovcsennel otthon első lett, míg a BL-ben csupán a négy közé jutásért véreztek el. Ő állítja: „Tényleg jó év volt, de nem tudok különbséget tenni a sikerek között. Minden győzelem más, ugyanakkor számomra minden győzelem egyenértékű, a belgrádi vagy a cetinjei diadal éppoly csodás emlék, mint a szegedi.”

Noha megannyi dicsőségnek volt részese, úgy véli, karrierje nem teljes. Ezt azzal támasztja alá, hogy „…olimpián még nem vettem részt, és mivel Pekingbe sem jutottunk ki, lehet, hogy ez csak álom marad”. A feltételes módból azért kitetszik, a remény él: Puljezevics úgy számol, hogy a szegedi szerződéséből hátralevő két és fél esztendőt majd megtoldja másféllel, vagyis 2012 nyaráig feltétlenül sportolna. London, ugyebár, akkor lesz házigazdája az ötkarikás játékoknak; az angliai fellépés kapcsán a „…nem az számít, hogy ki mikor született, hanem az, hogy jó vagy rossz játékos-e” mottót valló kapuvédő szerint: „Remélem, a magyar válogatott ott lesz. És ha kellek abba a válogatottba, akkor én is ott leszek!”

Ami a közelebbi utazásokat illeti, amint teheti, autóba ül, hogy a Belgrádban élő családját meglátogassa. Kétszáz kilométer oda, ugyanennyi vissza, négy óra alatt meg is járja. „Fél távnál” kilencéves lánya és hétéves fia várja, a büszke apa meg is említi, hogy tüneményes gyerkőcök, s mindketten karatéznak. A kézilabdát egyikük esetében sem erőlteti, ám ha, mondjuk, a fia azzal állna elé, hogy apa, tetszik, amit csinálsz, én is kapus akarok lenni, repesne a szíve.

Újabb szegedi bajnoki cím esetén szintúgy, a BL-elsőségről nem is beszélve.

Előbb persze a 4. csoport élén kellene végezni, ehhez pedig elengedhetetlen a Barcelona mai legyűrése. „Olyan együttesről

még nem hallottam, amely az összes meccsét megnyerte volna, sajnos a Szeged sem verhetetlen. Ettől függetlenül a Barcát legyőzheti. Izgalmas és színvonalas csata lesz” – jósol a csongrádiak 1-ese. A két fontos pont begyűjtése esetén ízletes halászlé lehet a szombat esti vacsora, vetem fel, de mellétrafálok: „Marhapörkölt, lecsó és

babgulyás bármikor jöhet, de hat év után bevallhatom, a halászlét nem szeretem. Szegeden valószínűleg egyedül én nem tudom megenni, bízom benne, ezért nem haragszanak meg rám az itteniek.”

Hát… Ennyit talán még elnéznek neki.