Egy életre választott

„Életre szóló választás volt” – jelentette ki Kaká, miután február legvégén aláírta új, 2013-ig érvényes szerződését a Milannal. A megállapodása lejártakor is még csak 31 éves labdarúgó (klub)hűségében nincs okunk kételkedni, mint ahogyan abban sem, hogy a Bajnokok Ligája címvédőjétől kapott fizetéssel egy életre megoldaná anyagi gondjait. De ne sodródjunk át a m a g á n szférába, egy kis összehasonlítással térjünk vissza a futballhoz, illetve annak nálunk is játszott változatához. Újpesten a minap büszkén jelentették be, hogy egymillió eurónak megfelelő összegért erősítették meg a csapatot (már az is becsülendő, hogy végre asztal fölötti pénzekről beszélgethetünk itthon) – a Milan brazil karmestere ennek kilencszeresét (forintban 2.34 milliárdot) vághatja zsebre. Évente természetesen. Az Olaszországban 2003ban kétmillió eurós keresettel startoló, a mostani szerződése előtti időszakban évi hatmillióval dotált Kaká a világ legjobban fizetett futballistája lett (hogy meddig marad az, főként Cristiano Ronaldón múlik, aki amint aláírja új megállapodását a Manchester Uniteddel, a tízmillió eurós dimenzió határára érkezik), és most már talán nem bánja, hogy annak idején nem profi teniszezőnek, hanem futballistának állt. Bár még 17 esztendősen is csak a lába ígérte a mai zsenit, az univerzális futballistát, a testalkata nem. Turíbio Leite de Barros Neto, a Sao Pauló-i egyetem sportegészségügyi koordinátora szerint az akkor 180 centis fiú inkább emlékeztetett pálcikaemberre, mint leendő világsztárra.

„Eltűnt nagyobb darab kortársai között – emlékezett vissza az orvos. – Aztán tizennyolc hónapos munkára fogtuk, rápakoltunk tíz kiló izmot, és máris kibontakozott az igazi énje.”

Ma pedig már azt mondja róla Wanderley Luxemburgo, a brazil válogatott egykori szövetségi kapitánya, hogy ő az, akiben tökéletesen ötvöződik a brazilos technika és az európai fizikum. Valami azonban hiányzik belőle: a sztárlét és a reflektorfény iránti vágy. Inkább megmarad annak a középosztályból származó brazil fiatalembernek, aki 2003-ban átkelt az óceánon, hogy meghódítsa Európát. Szívesen vállal karitatív tevékenységeket, manapság például ő az ENSZ éhínség elleni kampányának egyik vezéralakja, többek között a James Bondként naggyá lett Sir Sean Conneryvel, az Oscardíjas Rachel Weisszel vagy – hogy a sportból is hozzunk példákat – Ronaldinhóval, a kenyai futókirály Paul Tergattal és az NBA-ben manapság megint éledező Dikembe Mutombóval. „Nagyon sokat

kaptam a futballtól, most próbálok visszaadni valamit. Remélem, sikereim inspirálóak lesznek, és reményt adhatok a szerencsétlen sorsú, éhező gyerekeknek” – mondta megbízólevele átvétele után Kaká.

Talán visszahúzódó személyisége az oka, hogy a mostani csúcsgázsija hallatán nem tört ki lázongás a futballvilágban, mondván, hova vezet az őrült költekezés. Pontosabban nem az ő fizetése volt a központi kérdés, hanem az angol bérpolitika. Ma már éves szinten egy átlagos futballista is jócskán eurómilliomosnak mondhatja magát Angliában, ami újólag felveti a fizetési sapka kérdését. Az elmaradott országokkal erőteljesen szimpatizáló Sepp Blatter FIFAelnök (ne felejtsük, vele kapcsolatban a kilencvenes évek végén még szavazatvásárlási vádak is elhangzottak) szerint a Premier League-ben lassan el kellene gondolkozni azon, hogy heti százezer fontnál (130 ezer euró) egyetlen játékos se kereshessen többet. Mostanában csapatnyian kapnak ennél magasabb jusst klubjuktól…

Néhány brit lap azonnal válaszolt az elnöknek, kiemelve, hogy Olasz- és Spanyolországban vélhetően éppen ilyen lépésre várnak, és máris megindulhat a Premier League kirablása. És ez csak apróság az olyan fontos tényezők mellett, mint az átigazolási piac teljes újrastrukturálása (a fizetési sapka bevezetésével esetleg nem a legjobb, hanem a legolcsóbb játékosokra kerül a hangsúly), vagy éppen a sok helyen amúgy is túlértékelt angol futballisták még kedvezőbb helyzetbe kerülése. Főleg akkor, ha Blatternek a légiósszám korlátozására vonatkozó intézkedése átmegy a rostán. A The Guardian szerint, ha valóra válnak Blatter elképzelései, hamarosan gyengébb színvonalú bajnokságokban szerényebb tudású, de túlfizetett játékosok küzdenek majd. Csak azért, hogy egyenlősdi legyen, még nem kell a franchise rendszerben működő amerikai mintát átvenni. Az amerikai futballban vagy a kosárlabdában működhet bármily hatásosan, a labdarúgásban kevésbé alkalmazható.

Elég csak megnézni, mekkora a különbség az MLS és a Premier League között.