Igazán nagy húszasok

A tizennégy éven át tartó Helmut Schön-éra, a nyugatnémet válogatott történetének legszebb időszaka végére tett pontot az 1978-as világbajnokság, amelyen az NSZK nem tudott a dobogóra kerülni. Az 1966-ban ezüst-, 1970ben bronz-, 1974-ben pedig aranyérmes csapat Argentínára „elfogyott”, a középdöntőből nem tudta továbbverekedni magát, Schön pedig távozott (az egyetlen olyan nyugatnémet trénerként, aki vb-t és Eb-t is tudott nyerni az együttessel), hogy átadja helyét addigi segítőjének, Jupp Derwallnak.

Azt nem állítanánk, hogy Derwall a selejtezőkre felforgatta csapatát, azt viszont igen, hogy a sorozat eleje olyan nyögvenyelős volt, mint a vb vége. A Málta és a Törökország elleni 0–0 után már zúgolódtak az elégedetlenkedők, csakhogy a következő négy mérkőzést négy győzelemmel és 17–1-es gólkülönbséggel tudta le a csapat, ami bőven elég volt a kvalifikációhoz. Az egyetlen veszteséget Sepp Maier kiesése jelentette, aki a Wales elleni idegenbeli mérkőzésen védett utoljára, azt követően autóbalesetet szenvedett, és be kellett fejeznie az aktív játékot.

Az utódra, Toni Schumacherre senkinek sem lehetett panasza, mert a selejtezőkön csupán egy, a nyolcas döntőben pedig három gólt kapott. Schumacher egyike volt azoknak, akik az olaszországi tornán új arcnak számítottak, addigra ugyanis Derwall végrehajtotta azokat az átalakításokat, amelyeket a kvalifikáció elején még nem mert megtenni. Jellemző, hogy a Belgium elleni döntőben már csak Manfred Kaltz, Bernard Dietz, Bernhard Cullmann, Hansi Müller és KarlHeinz Rummenigge maradt meg hírmondónak az 1978-as torna kerettagjai közül. A kulcsemberek fiatalok voltak, a legjobb játékosnak megválasztott Bernd Schuster 20, Karlheinz Förster 21, a gólkirály Klaus Allofs és Hansi Müller 22, Hans-Peter Briegel és KarlHeinz Rummenigge 24, Uli Stielike és Schumacher 26 éves volt, és a legidősebb játékos, a csapatkapitány Dietz sem volt több 32-nél.

Persze igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg a 29 éves Horst Hrubesch nevét, aki a döntőben végleg kiérdemelte a Fejeskirály becenevet, mert az ő bólintása döntött az aranyról a belgák elleni fináléban két perccel a lefújás előtt. Belgiumnak persze így is ez az ezüst volt a legjobb Eb-eredménye, amire senki sem számított, hiszen abból a csoportból mindenki a rendező Olaszországot várta a döntőbe. Csakhogy ezen a tornán szinte egyszerre robbant be a nemzetközi elitbe a Jan Ceulemans, Eric Gerets, JeanMarie Pfaff, Erwin Vandenbergh négyes, továbbá Guy Thys kapitány az Eb-re tökéletesítette a lescsapdát, amely a csoportkörben az őrületbe kergette a squadra azzurrát.

De ha már őrület: még a belgák lescsapdájánál is rosszabb volt tudomásul venni a csapatok többségére jellemző védekező felfogást. A torna gólátlaga mindössze 1.93 volt, a csoportkörös rendszerű Eb-k közül egyiken sem volt ilyen rossz, de az összes Eb-t figyelembe véve is csak az 1968-as, szintén Olaszországban tartott viadalon esett kevesebb gól (1.25) meccsenként. Pedig azért emelték fel négyről nyolcra a résztvevők létszámát, mert az 1976-os kontinenstorna óriási közönségsikert és meccsenként csaknem öt (4.75) gólt hozott. Ráadásul Olaszországban nem csupán a gólzápor, de a közönségsiker is elmaradt, mert a 25 ezres átlagnézőszám igencsak szegényes egy olyan tornán, amelyen a legkisebb stadion (Stadio Comunale, Torino) is több mint 71 ezres volt. Hiába, a néhány hónappal korábban kirobbant bundabotrány (az 1982-ben aztán megdicsőülő Paolo Rossi is belebukott) akkor még kellő visszatartó erővel bírt.

Sorozatunk következő részéből kiderül, miként vezette a kontinens trónjára a francia válogatottat Michel Platini