Mancini milánói hidegháborúja

Roberto Mancini, mi után 2004 nyarán egy milánói pizzériában elfogyasztotta ebédjét az első, Inter-edzőként megtartott tréningje előtt néhány órával, rövid beszédet tartott a régi barátaiból, korábbi játékostársaiból álló asztaltársaságának: „Jól jegyezzétek

meg, amit most mondok! Előbb győzelemre vezetem az Intert, aztán pedig én leszek a Moratti-éra első edzője, aki önként áll fel, és nem azért, mert kirúgják.”

Nos, a Liverpool elleni BL-vereség nyomán bejelentett búcsúját követő visszavonó nyilatkozatig úgy tűnt, a rendszerető és következetes ember hírében álló Mancini tartja is a szavát. A furcsa visszatáncolás hátterében azonban egyes olasz források szerint egy olyan titkos háttéralku áll, amely már igenis ellentmond a négy éve tett fogadalomnak. Állítólag Massimo Moratti elnök arra kérte az edzőt, a bajnoki küzdelem zavartalansága érdekében rendezzék viszonyukat a külvilág előtt, egyúttal előrevetítette, hogy a nyáron új csapatot kereshet.

„Ha így állna a helyzet, nehezemre esne az ellenkezőjét állítani” – cáfolta a felvetést Mancini, akiről viszont köztudott, hogy szívesen kipróbálná magát Angliában. Igaz, a mester ez utóbbi információt is határozottan tagadta, világossá téve, hogy nemhogy edzősködni nem kíván a szigetországban, de még az angol nyelv elsajátítását sem tervezi. Maradjunk annyiban: Mancini egyenes és következetes ember hírében áll...

A szakvezető olyan helyzetekben is vállalja a feszültséget, amikor némi belátással könnyen kompromiszszumot köthetne a vele összezördülő játékossal, orvossal, klubvezetővel. Emlékezzünk csak a vele rendszeresen összetűzésbe keveredő Adrianóra, akinek Brazíliába távozása (menekülése...) nagyban „köszönhető” a szakember szigorú, sőt már-már ellenséges hozzáállásának.

Mancio számára már játékosként is számos alkalommal gondot jelentett makacs, nemegyszer kifejezetten a súrlódást kereső jelleme. Noha a Bolognában 16 évesen bemutatkozó, később 15 évig a Sampdoriában, majd három évig a Lazióban futballozó támadót 541 (!) Serie A-s fellépése és ragyogó képességei alapján akár a nyolcvanas-kilencvenes évek olasz labdarúgása egyik legnagyobb alakjaként emlegethetnénk, a válogatottban befutott felemás pályafutása árnyalja a képet. Általános vélemény, hogy azért játszott „mindössze” 36 alkalommal a nemzeti együttesben, mert a szövetségi kapitányokkal és kiváltképp az újságírókkal vívott szócsatái miatt személyét sokan fenntartásokkal kezelték, nem szívesen dolgoztak együtt vele. Bár 1997-ben a Serie A legjobb játékosának, egyszersmind a legjobb olasz labdarúgónak választották Itáliában, nem volt egyértelműen népszerű.

E tekintetben azóta sem változott sokat a helyzet: a 2006–2007-es szezonra vonatkozó szavazáson az olasz első és másodosztály edzői nem választották a legjobb három szakvezető közé Mancinit, aki egyébként a szóban forgó idényben az Interrel számos rekordot megdöntve toronymagasan nyerte meg a bajnokságot. Erre mondják: több mint kínos...

Ha magyarázatot keresünk Mancini meglepően visszafogott megítélésére – beszédes, hogy az olasz sajtó az első adandó alkalommal nekiesett a szakvezetőnek –, a választ talán a környezetével ápolt viszonyában kereshetjük. Amikor játékos-pályafutása befejezése után megkérdezték Mancinitől, edzőként mit tart majd fontosabbnak, a taktikát vagy a játékosokhoz fűződő kapcsolatot, a leendő tréner egyértelműen az utóbbit nevezte meg. Az említett kijelentés óta eltelt hét év, s ma már úgy tűnik, hitvallása az idők folyamán gyökeresen megváltozott. Több labdarúgójával (Luís Figóval, Patrick Vieirával, Hernán Crespóval, sőt talán Zlatan Ibrahimoviccsal is) megromlott a viszonya, az öltözői szembenállás pedig újabb lökést adhat – a szemtanúk szerint José Mourinhóval nemrég Londonban személyesen is találkozó – Moratti elnöknek a váltásra, ha már Mancininek nem jut eszébe a régi igazság…

Azt tartják ugyanis, hogy az edzőnek akkor kell lemondania, ha már játékosai sem bíznak benne.