Légió – kinek jó?

Az élvonalbeli együttesek több ségénél – leginkább a férfiaknál – négy, de olykor öt idegenlégiósis pattogtatja a labdát. No persze nem egy időben, hiszen a szabályok négyben korlátozzák a csapatonként egyszerre a pályára küldött nem magyar állampolgárságú kosarasok számát. (Csak zárójelben: már ez a szabálypont is „necces”, hiszen az Európai Unión belül semmiféle megszorítás nem lehet(ne) a munkavállalás szabadságánál...)

Negyven év – két Eb

Ha a szikár tényeket nézzük – maradva a férfiszakágnál –, leszögezhetjük, hogy a légiósok áradata semmiféle hatással nincs a magyar kosárlabdázás színvonalára. Az utóbbi negyven esztendőben mindösszesen kétszer sikerült kijutnia az 1955ben még Európa-bajnok válogatottunknak az Ebre: 1969-ben és 1999-ben (mindkétszer az első körben búcsúzott a csapat). 1969-ben még egyetlen árva légiós sem szerepelt a magyar NB I-ben, kilenc évvel ezelőtt viszont már hemzsegtek az amerikai, szerb, orosz, lengyel és csak a jó ég tudja, melyik nációhoz tartozó vendégjátékosok.

A végeredmény ugyanaz: nulla. Mármint nemzetközi mércével.

Más kérdés, hogy többször is – legutóbb 2005 szeptemberében – hajszál választotta el az együttest a bejutástól, ám egy-egy nüansz mindig ellenünk hatott.

Legutóbb már kiesési osztályozót kellett vívnunk, s hogy mi lesz a most kezdődő ciklusban, megjósolhatatlan. A Gulyás Róbert, Kálmán László, Sitku Ernő, Mészáros Zalán, Czigler László nevével fémjelzett „nagy generáció” (a nevére rácáfolva semmit sem tudott felmutatni a nemzetközi porondon) kiöregedett vagy kiöregedőben van, a fiatalabbak pedig meg sem közelítik a harmincasok tudását.

Milliós különbségek

Persze amikor pálcát törünk a sportág magyar(os) változata felett, és a hazánkban összehasonlíthatatlanul sikeresebb kézilabdával vetjük össze, óvakodjunk a demagógiától.

Amikor a férfiválogatott legutóbb, 1999-ben kijutott az Eb-re, a sportág hazánkban 11 millió forintos állami támogatásban részesült, szemben a kézilabdázók 570 milliójával. Ráadásul a magyar kézilabdázás modern kori sikereiben elvitathatatlan szerepet játszott megannyi világklasszis – a földkerekség legeslegkiválóbbjának megválasztott szerb Bojana Radulovics, Nenad Puljezevics, a kubai Carlos Pérez, aztán Vladimir Hernández, Ivo Díaz, és még sokan mások – roppant szemfüles honosítása.

Képzeljük el, mire lenne képes férfi vagy női kosárlabda-válogatottunk Kobe Bryanttel és Lauren Jacksonnal a soraiban...

Ugye mindenki érzi, mekkora képtelenség lenne a világ legjobb kosarasainak nemcsak honosítása, hanem egyáltalán, légiósként szerepeltetése. A sportág eddigi történetének teljes magyarországi költségvetése (!) sem fedezné mondjuk Kobe Bryant szerződtetésének árát!

Nemzeti kontra klubérdek

Sztojan Ivkovics, a férfiválogatott szövetségi kapitánya, egyszersmind a bajnokesélyes Pécs szakvezetője az erőltetett magyarosítás felkent apostola.

„Időnként úgy érzem, teljesen értelmetlen a munkám, mert magyar játékosok csak elvétve jutnak szóhoz a klubjaikban.

Az a benyomásom, hogy Berényi János szövetségi elnökön és Sterbenz Tamás főtitkáron kívül senkinek sem érdeke a légiósáradat korlátozása. Amikor tavaly bevezettük, hogy minimum egy magyarnak mindig a pályán kell lennie, még mindenki lelkesen hejehujázott, s abban maradtunk, hogy ez csak a folyamat első állomása: jövőre már ketten lesznek. Szörnyű kimondani, ebben az idényben egyetlen magyar tehetség bukkant fel, a szombathelyi Váradi Kornél, ő is csak véletlenül. Ha a szerb Andrija Csirics és Kálmán László nem sérül meg a Falcóban, sohasem derül ki, mennyire jó kosaras Váradi” – állítja Ivkovics, aki szerint „progresszivitásra” lenne szükség: az első légiós licencdíja legyen kétszázezer forint, a másodiké négyszázezer, a harmadiké hatszázezer, és így tovább…

Sterbenz főtitkár nem egyszerűen a légiósok számában látja a gondot, inkább abban, hogy többnyire egyetlen szezon után odébbállnak.

„Ma még népszerű a bajnokságunk, viszonylag sok a néző, de ha megszűnik a csapatok identitása, nem állandósul három-négy évre az összeállítás, a szurkolók nem tekintik magukénak kedvenceiket, és hipp-hopp, elmaradoznak a meccsekről. Mivel az uniós törvénykezés nem teszi lehetővé, ésszerű önkorlátozással kellene limitálni a légiósok számát. Bizakodó vagyok, úgy látom, a klubtulajdonosok hajlanak az érveimre. Egyébként az is létező anomália, hogy két, azonos tudású kosaras közül a magyar a drágább. Ennek prózai oka van: kevés a piacképes magyar kosaras, a hiány pedig árfelhajtó tényező.”

Sterbenz főtitkár optimizmusa dicséretes. A történelmi példák azonban azt mutatják, hogy aki az üzleti életben tulajdonosi önkorlátozásra épít, ritkán jár sikerrel.