Egyéni kvótaszerző viadalt ren deznek Nantes-ban szerdától az európai asztaliteniszezőknek, de nekünk, magyaroknak – legalábbis ami a hölgyeket illeti – leginkább a pekingi csapatverseny miatt fontos a franciaországi viadal.
Tóth Krisztina ugyanis már januári világranglista-helyezése alapján kvalifikálta magát, ha pedig akár Póta Georgina, akár Lovas Petra kivívja az ötkarikás részvétel jogát, az azt jelentené, nagy valószínűséggel a magyar válogatott is ott lehet Pekingben. Márpedig lányaink Ebcímvédők, friss vb-ötödikek, és emberemlékezet óta nem kaptak ki európai válogatottól, azaz jó esélyük lenne – legalább – egy pontszerző helyre a játékokon a párosküzdelmeket felváltó csapatversenyben.
Ehhez azonban előbb a tizenegy, kiosztásra váró kvóta közül kell elcsípni egyet (esetleg kettőt), amelyekhez igencsak rögös út vezet (lásd keretes írásunkat). Ám a magyaroknak jók az esélyeik: a hétvégi országos bajnokság döntőjében a Lovast legyőző Pótát a második, társát a 12. helyen emelték ki, azaz a papírforma mindenképp mellettük szól.
A jó kiemelés ad némi magabiztosságot?
Igazság szerint az alacsonyabban rangsoroltnak, az esélytelenebbnek könnyebb a dolga – vélekedett Póta Georgina. – A gyengébb játékosnak nincs veszítenivalója, míg az erősebbet az esélyesség terhe is nyomasztja. Annyiból viszont szerencsés második kiemeltnek lenni, hogy könnyebb csoportba kerültem, bár egyik szerdai ellenfelem, a szerb Ana-Marija Erdelji nagy mumusom volt a juniorok között. Én általában nehezen lendülök játékba, kell néhány mérkőzés, mire magamra találok, megszokom a termet, a körülményeket, úgyhogy nem baj, hogy a csoportkörben még nem olyan erősek az ellenfeleim.
Mennyire izgatottak? Elvégre ez az év legfontosabb versenye…
Természetesen ahogy közeledett a viadal, egyre többet beszélgettünk róla Petrával. Kedd este azért már mi is aggódtunk egy kicsit, de ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan ezen túráztattuk volna magunkat. Az egyébként sem lenne szerencsés, ha folyton azon idegeskednénk, hogy most az olimpia a tét, még kiesne az ütő a kezünkből. Én egyébként sem vagyok különösebben izgulós típus, meg aztán amint odaáll az ember az asztalhoz, elszállnak a félelmei. A riválisokon is inkább csak annyit lehet látni, hogy kicsit remeg a kezükben az ütő, vagy nem csapnak le úgy egyegy ziccerre, mint máskor.
A formájáról kérdezhetem? Tudom, hogy nem szeret erről beszélni…
Nem, mert nem tudok okosat mondani. Az edzőtáborban az elmúlt hetekben nem ment valami jól, az országos bajnokság aztán jól sikerült – mondhatni, a legfontosabb, hogyan kelek fel reggel. A pingpongban sok minden pszichésen dől el, fejben kell rendben lenni. Most csak az jár az agyamban, hogy a csoportkört letudjam valahogy, minden máson ráérek később aggódni.
Nem izgulnak amiatt, hogy esetleg nem sikerül a kvótaszerzés?
Nem nagyon. Tóth Kriszta már ott van Pekingben, azaz már csak egyikünknek kell csatlakoznia hozzá ahhoz, hogy nagy valószínűséggel a csapat is kvótás legyen. Vagy nekem, vagy Petrának csak össze fog jönni – ha nem Nantes-ban, akkor a budapesti világselejtezőn. De azért jobb lenne addigra már nyugodtan hátradőlni…