– Ne vegye nagyképűségnek, de nem voltam tehetségtelen, éppen a Vasco da Gamában játszottam, amikor elszakadt az Achillesinam – eleveníti fel a régmúltat egy pesti kávézóban Paulo Luiz Campos. – Meglehet, ha az én időmben is olyan fejlett az orvostudomány, mint manapság, nem kell visszavonulnom a huszadik születésnapom előtt, de hiába próbáltam meg, a kilenc hónapos kihagyás után már nem tudtam ott folytatni, ahol abbahagytam. A Vascónak viszont örökké hálás leszek, hogy mellém állt a bajban: a vezetők nyomban felajánlották, legyek az egyik utánpótláscsapat edzője. Közben tanultam, tanultam és tanultam: három esztendővel később már az egyik riói egyetem diplomájával a kezemben dolgoztam, méghozzá vezetőedzőként.
Feltételezem, Brazíliában rekordot írt azzal, hogy, ha jól számolom, huszonhárom évesen már felnőttegyüttest dirigált.
A szám stimmel, az ország ellenben nem. Nigériába szerződtem ugyanis: amikor megkeresett a Calabar Rovers, úgy gondoltam, fiatal vagyok és kíváncsi, miért ne vágnék bele a kalandba. Azóta is áldom az eszem, hogy rábólintottam az ajánlatra, és ezt nem csak az mondatja velem, hogy az addig semmit sem nyerő klubbal kétszer kupagyőztesek lettünk. Az első diadal idején huszonnégy éves voltam, míg a legtöbb labdarúgó közel járt a harminchoz. Ennek ellenére csodálatos közösséget alkottunk, a játékosok úgy kezeltek, mint ha a testvérük lennék. Most figyeljen! Egyik meccsünkre harmincezer szurkoló préselődött be, ötvenezren ugyanakkor kint rekedtek, egy idő után el is szabadult a pokol. A rendőrség kénytelen volt könnygázt bevetni, de focistáim ahelyett, hogy az öltözőbe menekültek volna, a tribünre szaladtak, s az ott ülő feleségemet mentették ki a tömegből. Amikor lejárt a szerződésem, labdarúgót megmintázó fafaragást kaptam tőlük ajándékba, rajta az engem máig megható felirattal: „Nincs sem aranyunk, sem ezüstünk, amit adhatunk, ám a szívünk örökké a tiéd!”
Ezután a legszebb emlékeként mit elevenítene fel?
Drága barátom, hogy válogassak három évtized emlékeiből?! De… Kuvait olimpiai válogatottjával kijutottunk a barcelonai játékokra. A selejtezőkre az ezerkilencszázkilencvenegyes Öböl-háború miatt hónapokon át csak külföldön tudtunk készülni, de Istennek, akarom mondani, Allahnak hála, sikerrel vettük a kvalifikációs sorozatot. Örömükben síró futballistákat láttam már korábban, zokogókat akkor először… Jut eszembe, azzal a csapattal még Magyarországon is túráztunk, játszottunk a Tatabánya, a Vasas és talán az MTK ellen, ma is előttem van, hogy a Tatabányának begyakorolt szögletfigurából rúgtunk gólt.
Ha azt mondom, Real Madrid?
Azt felelem, hogy egy csodálatos egyesület, mesés tradícióval, párját ritkító eredménysorral.
Az sem bántja, hogy a dicsőséglista éppen akkor nem bővült, amikor kettőezer-ötben – Wanderley Luxemburgo segítőjeként – a királyi klub kispadján ült?
Már hogyne bántana! Ettől függetlenül boldog vagyok, hogy Wanderley Luxemburgo hívását elfogadva Madridba szerződtem. Épp kapóra jött a csábítás, mert úgy voltam vele, Dél-Amerika, Afrika és Ázsia után ideje belekóstolnom az európai futballba is. Feljebb aligha kezdhettem volna… A Realnál megtapasztaltam, mi a profizmus csúcsa; jó lenne még egyszer hasonló körülmények közé kerülni.
Az önök által irányított társulat megannyi „galaktikust” vonultatott fel. Ha megkérem, jellemezné őket külön-külön? Indítsuk Zinedine Zidane-nal.
A legintelligensebb. Nem tudtunk olyan kérni tőle, amit ne hajtott volna végre, ráadásul szó nélkül tette a dolgát, egyszer sem hallottam zsörtölődni. Méltán sorolták a világsztárok közé.
David Beckham?
Mister Stílus. Adott magára a pályán kívül, és persze azon belül is, ez példaértékű hozzáállással párosult. Klasszis a javából.
Roberto Carlos?
Az őserő. Felőle három mecscset is lejátszhattunk volna egymás után.
Ronaldo?
– A fiú, akinek mindene a futball, aki mindent tud a labdával.
Mit gondol, térdszalagszakadása után még visszatér?
Mérget vehet rá. Madridban is gyakran bajlódott sérüléssel, a legtöbbször én foglalkoztam vele. Elképesztő elszántság lakozik benne. Hadd büszkélkedjek: rehabilitációja során sokszor játszottunk kettő a kettő ellen, én voltam Ronaldóval, két spanyol kolléga alkotta az ellenfelet. Rendre megsemmisítettük őket! Ki talált többször a rivális kapujába?
Nekem volt több gólpasszom…
Az öltözőben mennyire volt nehéz rendet tartani?
Semennyire! Huszonnyolc kiválóság készült ott nap mint nap, mindegyiküket ugyanaz a cél vezérelte. Igaz, megesett, hogy, teszem azt, David Beckham vagy Zinedine Zidane elmulasztott egy-egy tréninget, mert reklámfilmforgatáson volt jelenése, de biztosak lehettünk benne: pótolja az elmulasztott edzésmunkát.
Árulja el, ki volt a legjobb labdarúgó, aki megfordult a keze alatt!
George Weah, aki Libériában volt a játékosom! És Romário a Vascóból! Elképesztő, hogy ő a büntetőterületen belül mit művelt a labdával és a védőkkel. Ott van még Zinedine Zidane! No meg David Beckham! S Ronaldo! Aztán… Á, inkább feladom. Válasszon ön!
Az említettek közül Zinedine Zidane. A legendás Calabar Roverst és a kuvaiti olimpiai válogatottat viszont nem láttam.