Csak továbbléptek!

A hőn áhított szerencse valahogy nem ragadta meg a Vasas-játékosok kezét, mégis ott lesz a csapat a négyes döntőben!

Látszólag remekül kezdődött az egész: a mérkőzésen a második kotori szabálytalanságból rögtön fór lett, Varga Dénes azonban hiába próbálkozott kétszer is, indulhatott előre a Primorac. Aztán meg vissza, hiszen a parton dolgozók azonnal befújták a mostanság imádott kontrát. Más kérdés, hogy ezzel sem mentünk sokra, hiszen ebből a soron következő temérdek eredménytelen akció első darabja következett: a piros-kékek szépen körbelövöldözték a kaput, a kék sapkások meg jobbára túl hosszú paszszokkal rontották el az ígéretes helyzeteket, mígnem Damir Crepulja tagadhatatlanul szép ejtéssel egyenlített.

Előtte és utána Steinmetz Ádám küzdelme foglalta le a jelenlévőket: a Vasas centere ugyanis előbb remekbe szabott egyéni alakítással felíratta magát a nagy táblára – majd híres, éljenzésre hívó testtartásával vonult végig a parton –, később azonban kétszer is túl tisztán – naivan – próbálkozott, s ahelyett, hogy előnyre vagy ötméteresre hajtott volna, csak azért is kapura lőtt, amikor lehámozta magáról a polipokat, kísérletei után pedig Zdravko Radics természetesen könnyedén ölelte magához a labdát. Harmadszor már a bírók szabtak gátat a haladásnak, amikor nem fújtak, holott három kék sapkás is azon ügyködött, hogy a középcsatár a medencefenékre kerüljön.

Mindazonáltal a Kotor meghálálta a jóindulatot, két emberelőnyét is mintaszerűen értékesítette, amivel az első etap végére már vezetett is. Persze csak ezen a meccsen, összesítésben nem, ami nyugtatólag kellett volna hogy hasson a Vasasra, főleg azzal együtt, hogy a második felvonás máris jobbnak ígérkezett: az első támadás során az elpasszolgatott fél perc utolsó pillanatában Varga Dénes végre valahára csak a hálóba pöccintett. Kár, hogy Bojan Milosevics ezzel mit sem törődött: a túlvégen a következő fórból ugyanúgy a rövid felsőbe húzta a labdát, mint pár perccel korábban, megágyazva az egész középső szakasznak, ami végig a döntetlen – összességében szűk piros-kék előny – körüli ingadozásról szólt.

Na meg kapufákról. Azokat ugyanis milliószor eltalálta a Vasas, mintha a Komjádi lécei nem is magyar uszodában lennének elhelyezve. Az ellenséges pályatartozékok pedig nemcsak hogy végig kísértették a mieinket, az önbizalmat is fogyasztották. Túlméretezett lövések, pontatlan passzok és általános kapkodás következett ugyanis – egy játékmegszakítás végén még az emberelosztás is jelentős gondot okozott. Ehhez jött a külső hatás: az egyik bíró a nekünk kedvező kontrára, a másik ugyanabban a pillanatban az ellen javára szóló kiállításra szavazott, majd mire a piros-kékek is kaptak emberelőnyös lehetőséget, Varga Dániel elengedett labdája éppen a hálót púpozta…

Túlzás lenne azonban a játékvezetés nyakába varrni a finoman fogalmazva is akadozó piros-kék produkciót: a Vasas ugyanolyan szétszórtan támadott, mint ahogy mostanság szokott – kész szerencse, hogy a Kotor sem nyújtott világszínvonalú játékot, annak ellenére, hogy az előnyökkel továbbra is jól gazdálkodott.

Hanem aztán a vége nagyon meleg lett, hiába nyitották ki az összes bukóablakot mindkét oldalon. Egész egyszerűen a nem szép, de még mindig kedvező állás romlott, s egy perccel a vége előtt ott tartottunk, hogy ha a Primorac betalál, alig marad idő a hosszabbítás kiharcolására is. Ebből aztán semmi sem lett, hiszen a labda messze elkerülte a kaput. Nagy Viktor kezét és a kapufát is érintve. Magyarán jöhetett volna a sarokdobás, ám nem jött – annulálva az összes számunkra káros ítéletet a partról –, s ahogy annak lennie kellett: pont a csata elején bakizó Varga Dénes úszott meg, hogy aztán megvárja, míg a néhány bravúr után hosszú másodpercre ökölrázásokban kitörő Radics elsüllyed, s a négyes döntőbe lőtte a csapatot.

Dudaszó, sóhajtás, ünnep.

Csak meglett.