Amikor majd Arsene Wenger azt vizsgálja, csapata miért zárta üres kézzel az idényt, feltétlenül érdemes a Chelsea-t erősítő John Terry mondandóját boncolgatnia. A remek hátvéd szerint azért csúszott le mindenről az Arsenal, mert keretében kevés az angol játékos, márpedig nélkülük nincs meg a kellő harci szellem, erő és elszántság ahhoz, hogy az évad utolsó sípszójáig kitartson a lendület.
Nos, akárhogyan is nézzük, az Arsenal szép lassan leeresztett, ami többek között abban mutatkozik meg, hogy csak vezetni tud a csúcsrangadókon, nyerni nem. Ez történt a Liverpool elleni BLvisszavágón és vasárnap délután az Old Traffordon is, ahol az „ágyúsok” szemszögéből a bajnoki cím forgott kockán.
Ennek szellemében lépett pályára Wenger gárdája, amely csak Emmanuel Adebayor révén legalább két gólt szerezhetett volna az első félidőben. A termetes togói ügyetlenkedése láttán felvetődött, hogy ennyi kihagyott ziccer után nevezhetünk-e valakit jó csatárnak; de ez kutya füle ahhoz képest, amit csapattársa, Alexandre Song, illetve a másik védősorban szerencsétlenkedő Wes Brown művelt – mindketten kilógnak csapatukból...
A második játékrészben felgyorsultak az események, Rio Ferdinand és Michael Carrick összehozta a vendégek vezető gólját, bár ahhoz kellett a labdát kézzel beütő Adebayor leleményessége is. Öt perccel később William Gallas kezezését viszont kiszúrta Howard Webb sporttárs, a jogos – és megismételtetett – tizenegyesből pedig Cristiano Ronaldo laposan kilőtte a jobb alsót, elkönyvelve idénybeli 38. találatát (ebből 28 bajnoki). Az utolsó szöget olyan futballista verte be az Arsenal koporsójába, aki ezt megelőzően egyetlen gólt szerzett az évadban, és aki „életre szóló” térdproblémákkal küzd: Owen Hargreaves ragyogóan kivitelezett szabadrúgását az egyébként szenzációsan védő Jens Lehmann is tátott szájjal nézte. A végére maradt még némi ámokfutás Adebayor és Rooney módra, egy hatalmas Van der Sar-bravúr, a lényegen azonban ezek sem változtattak: az Arsenal kiszállt a bajnoki versenyfutásból, maradt az MU és a Chelsea.