Jégre teszlek

Hogyhogy nem Szapporóban ünnepel?Hogyhogy nem Szapporóban ünnepel?

Az lenne az igazi! – mondta Ganxsta Zolee, miután a Pólus Center jegén egy-két csuklóütést követően gyöngyöző homlokkal leült az asztalhoz. – De nem volt rá „málna” az idén. Építkezés, család, újszülött gyerek – és máris üres a kassza. Itthonról is hatalmas élmény volt ez a jégkorong-világbajnokság, minden játéknapon őrülten szurkoltam a srácoknak. Az egyik magyar meccs időpontjában éppen a Claudia-show felvételére voltam hivatalos, de amíg tartott az összecsapás, addig nem voltam hajlandó felállni a tévé elől. A szerkesztő kisasszony már rángatott volna a stúdióba, de én hajthatatlan voltam, és a sminkszobában végignéztem a találkozót. Noha eddig sem volt kétséges, immár bizonyos, jövőre ott leszek a svájci vébén. Csak nehogy egy csoportba kerüljön a magyar válogatott Finnországgal! De azt is megoldanám: az egyik tornán láttam egy fazont, aki félig finn, félig svéd mezben feszített. Maximum én is csináltatok egy hasonlót, az egyik fele kék-fehér, a másik piros-fehér-zöld lesz.

Sörözés a kedvenccel, a finn Jere Karalahtival

Egyébként honnan ez a hokimánia?

Gyerekkoromban a házunk előtt felöntötték a placcot, és azon bohóckodtunk, a jégkorong iránti szeretet pedig talán az akkoriban a magyar műsorra is felkerülő Izvesztyija-kupákon született meg. A suliban mindenki választott kedvenc csapatot magának.

És Zolinak az ellenfelek által rendre tönkrevert Finnország jutott?

Nem, nem. Én már akkor is a „kicsikkel” szimpatizáltam, akiket mások lesajnáltak, akiket fel lehetett karolni. Ezért választottam a finneket. Sokan Kanadát, a cseheket vagy a svédeket favorizálták, a verhetetlennek tetsző oroszokat pedig szinte kötelező volt utálni, úgyhogy nekem a valóban inkább a pofozógép szerepét betöltő Finnország maradt. De láss csodát, kibrusztoltuk: 1995-ben ünnepeltünk, és felkerülhetett az alkaromra a vébécímet szimbolizáló tetoválás.

Amit nyilván büszkén mutogat az A-csoportos világbajnokságokon, amelyeknek – ha jól tudom – rendszeres látogatója.

A finn táborban úgy hívnak az arcok, hogy „unkarilainen poika”, vagyis magyar fiú. De a válogatott egyik legendás játékosa, a Los Angeles Kingsben is szereplő Jere Karalahti is ismer már. A kilencvenkilences norvégiai tornán megtudtuk a haverommal, melyik kocsmába mennek Finnország játékosai – mondanom sem kell, mi már este nyolctól ott koptattuk a bárpultot. Amikor már kezdtük azt hinni, nem lesz ebből semmi, megjelent Raimo Helminen, Saku Koivu meg a többiek. Ültünk, és látom, hogy a terem másik sarkában ott áll a kedvencem, Jere Karalahti, aki külsőre hasonlít hozzám, és közismert, hogy szimpatizál a motorosokkal. Elindult felénk, odajött, és rákérdezett, miért öltöztünk ilyen különös cuccba, s érdeklődött, motorosok vagyunk-e. Mondtuk, hogy mi szimplán rockerek vagyunk, azért ez a szerkó, aztán megmutattam neki a finn tetkót, és felvilágosítottam, hogy óriási rajongókba botlott. Összebarátkoztunk, és hajnalig söröztünk. Az első kört ő kérte, és valamiért hét korsót rendelt hármunknak. Szóltunk is, hogy ne verje magát felesleges kiadásokba, de akkor elővett a zsebéből jó néhány összegyűrt bankót, és megnyugtatott bennünket: ez mind a finn szövetség pénze, azért van, hogy elverjük…

Apjával a gyengébbre fogadott, mégis nyert

Norvégiába barátokkal utazott, de sokszor édesapját, Zana Józsefet viszi magával. Netán ő is jégkorongőrült?

Megfertőztem. Gyerekkoromban együtt jártunk Újpestre futballmeccsre, mostanában a hokivébékre megyünk. De már a fater is otthonosan mozog a hokipályák környékén. Innsbruckban például egyik délután, amikor a nagyágyúknak nem volt meccsük, kiültünk az osztrák–dán összecsapásra. Az első harmad után a hazaiak vezettek három egyre, apám meg noszogatott, hogy fogadjunk már a végeredményre. Belementem, de csak úgy, ha az első periódusban lehokizott, idegenben szereplő dánokra teszünk. Emlékszem, huszonháromszoros volt a szorzó. Tíz euróval megtettük Dániát. Már azt sem hittük el, hogy egyenlítettek a vendégek, majd amikor a dánok győztes találata is megszületett, mi voltunk az egyetlenek, akik ugráltak örömükben, miközben az osztrák szurkolóseregtől zsúfolt lelátókon döbbent csendben ültek az emberek. Az öreg mondta is, miért nem voltunk bátrabbak a fogadásnál.

Kár, hogy a hazai hokimérkőzéseken szinte lehetetlen ilyen élményeket gyűjteni.

Pénz kellene, sok pénz. Lassan azt mondom, hagyjuk már ezt a fáradt futballt, és fektessünk inkább a jégkorongba. Legyünk hokinemzet! Messze vagyunk még, de például az Alba Volánnál látni fejlődést minden téren. Idősebb Ocskay Gábor barátom szeretné, ha újra családi program lenne a meccsre járás, és sok mindent megtesz ennek érdekében. De tessék, íme egy ajánlat: a hoki és a rock közel áll egymáshoz, és mi örömmel dobnánk fel a hangulatot egy kis zenéléssel a derbik előtt.

Argentin tangó?

Célozgatunk?

Tudom, hogy ez a másik mániája. Mit szól ahhoz, hogy a hírekkel ellentétben nem lesz a nyáron Magyarország–Argentína focimeccs?

Valamiért nem is éltem bele magam. Sejtettem, hogy simli az egész.

Egyszerűbb kimenni, nem?

Nekem ez hatszor megadatott. És bár szégyellem, előbb River Plate-drukker voltam – csak aztán váltottam a Boca Juniorsra, amikor rádöbbentem: kizárólag azért az argentin klubért lehet rajongani, amelyben Diego Maradona futballozott. Ott voltam 2001-ben a búcsúmeccsén, amelyen szurkoló, játékostárs és maga az isteni Diego is elpityeredett. Amikor Maradona tizenegyesből gólt lőtt a világválogatott kapuját védő Higuitának, fölrobbant a stadion. Noha a biztonsági emberek átvizsgálták a drukkereket a beléptetésnél, komplett fegyverarzenál volt a táborban. Román Riquelme visszatérésénél is jelen voltam, zúgott az aréna végig, de amikor Diego felbukkant az egyik díszpáholy erkélyén, minden fej arra fordult, és szólt a „Diego, Diego, ollé!” rigmus. Ő persze minden tiszteletet megérdemel: a „kicsiket felkarolom” elvet is tőle vettem, hiszen Diego Maradona azért igazolt a Napoliba, hogy felemelje a nápolyi kiscsapatot.

Kun Agüerót előbb látta, mint az Atlético-rajongók

Hokiőrület, futballmánia, az utóbbi években pedig a rögbi is a kedvencek közé került. Nem bánja, hogy nem élsportoló lett, hanem zenész?

Semmiféle hiányérzet sincs bennem, minden álmom valóra vált. Azt csinálom, amit szeretek. A Kartel dübörög, s új bandát is alakítottunk KGB néven, amely még véletlenül sem az orosz titkosszolgálatra utal, hanem Kontor Tamás, jómagam és Big Daddy Laca nevének kezdőbetűiből áll össze. Egyébként amatőr szinten futballozok, és a Rock and Roll Cannibals csapatával hokibajnokságot is nyertünk. Emellett pedig ugyebár együtt söröztem a finn válogatott jégkorongozóival, előbb láttam Kun Agüerót, mint hogy az Atlético Madrid szerződtette volna, és kiszurkoltam a harmadik helyet az argentinoknak a rögbi Világkupán. Kell ennél több?

Egy kislány.

Őt sosem hagynám ki a felsorolásból. A hét hónapos Zoéval együtt nézzük a meccseket a tévében, és bár a fociközvetítéseket is figyeli, a hoki alatt sokkal élénkebb. Talán a színek teszik. Vagy… Az apjára ütött.