Közhasznú tanmese

Átlagosan fejlett polgári demokráciában jelent valamit, ha az alapszabálya „kiemelkedően közhasznú szervezetként” jelöl meg egy társaságot. Ha mást nem, annyit mindenképpen, hogy a szervezet nem csupán betartja a működését szabályozó normákat, hanem igyekszik mindenben megfelelni a jogalkotó akaratának. Mondjuk eleget tesz a törvény szellemének is.

A szövetségben mindig ugyanazt szajkózzák

A Magyar Labdarúgó-szövetség is megtehetné ezt, hiszen közhasznú szervezet, a közhasznú szervezetekről szóló törvény (1997. évi CLVI tv) pedig már a bevezetőjében kimondja, hogy a szabályok rögzítését „a nem kormányzati és nem haszonelvű szervezetek hazai hagyományainak megőrzése, társadalmi szerepük növelése, közhasznú működésük és gazdálkodásuk áttekinthetőbbé tétele, a közszolgáltatások terén végzett tevékenységük elősegítése” teszi szükségessé.

Ehhez képest a futballszövetségben fittyet hánynak arra, hogyan ítéli meg a testületet a közvélemény, áttekinthetőség sem jellemzi az MLSZ mindennapjait, a következetességről már nem is szólva, igaz, erről nem szól semmiféle jogszabály, ám magukra valamit is adó testületeknél íratlan norma, a hétköznapokon a jólneveltség része.

A kérdésre, ki áll majd a válogatott élén, az elmúlt hetekben rendre az a frappáns válasz érkezik, hogy „Várhidi Péter a magyar válogatott szövetségi kapitánya”. Támadhatatlan állítás, egyértelmű tény. Csakhogy a kérdés nem a jelenre vonatkozott, vonatkozik, hanem a jövőre, a válasz tehát enyhén szólva is csúsztatás.

Félreértés ne essék, a szövetségi hatalmasok azt nevezik ki kapitánynak, akit a legalkalmasabbnak tartanak, övék a jog és persze övék a felelősség is.

Ám nem csupán a kapitánykérdésben, hanem többek között a futball honi megítélésében is.

Jó ok lehet arra, hogy mindig ködösítenek

Ehhez képest… Hiába a holland sajtóértesülések Danny Blind, Aad de Mos és Erwin Koeman esetleges kapitányi megbízatásáról, hiába jelentik ki az érdekeltek, igen, van esély arra, hogy Magyarországon dolgozzanak, a közvéleménynek szánt kommunikáció kimerül a „Várhidi Péter a magyar válogatott szövetségi kapitánya” közlésben.

A futball nálam komoly ügy, így vissza-visszatérően komolyan veszek mindenkit, aki érte dolgozhat. Így aztán elképzelni sem tudom, mi az oka a mellébeszélésnek, amikor a kérdés egyenes, direkt, a válasz pedig vissza-viszatérően semmilyen.

Hogy így van, két oka lehet: 1. a futballszövetségben nem tudják, mi fán terem a kommunikáció; 2. jó okuk van a nyilatkozóknak a ködösítésre. Mindkét feltételezésben van igazság, egyikük sem vet túl jó fényt a társaságra.

Ha egy magyarországi futballnívón vezető szövetségnek módja van jeles külföldi szakemberekkel tárgyalni, a felkent tisztségviselőknek úton-útfélen dicsekedniük kellene a megbeszélésekkel, a szájába rágni minden kétkedőnek, hogy ők bizony tárgyalóképesek – a határokon túl is.

Ha egy magyarországi futballnívón vezető szövetség valóban azt szolgálja, amire szerződött, a köreiben senki sem hiheti komolyan, a titokzatos mosolyok, a sejtelmes pillantások elegendőek ahhoz, hogy eltereljék a figyelmet a valódi gondokról, esetünkben (MLSZ) arról, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott telki edzőközpont építése hitelképtelenség miatt akadozik; bírósági ítélet kérdőjelez meg egzisztenciákat leromboló döntést (FTC: licencmegtagadás); nincs rend a lelátókon és környékükön, a drukkerek indulataitól függ, lesz-e botrány vagy sem (legutóbb: Nyíregyháza); a szövetség első emberére egyöntetűen kiáltanak kígyót-békát azok az internetes fórumozók, akiket még egyáltalán érdekel, mi történik mifelénk a labda körül.

Az őszinteség, a nyíltság kevésbé fárasztó lenne

Angliában megváltak Steve McClarentől, a drukkerek pedig nyomon követhették a kapitánykeresőt, láthatták az utat, amíg a szövetség illetékesei eljutottak Fabio Capellóig. Aki egyébként szintén külföldi, ám hogy mire viszi csapata, egyértelműen az dönti el, mit tudnak játékosai. Mert amíg mi úton-útfélen a szövetségbe ütközünk a magyar futballról szólva, a lényeg változatlan: edzeni kell. Hiszen jöhet hozzánk akár a Holdról is képzett szakember, nem juthat egyről a kettőre, ha a játékos képtelen megcsinálni az edző által kiötlött, legkorszerűbb edzésgyakorlatot, mondjuk azért, mert elpattan tőle a labda, még mielőtt nekilátna a feladatnak.

Régi magyar átok a hiedelem, hogy ami külföldről, főként nyugatról jön, az csak jó lehet, ha valami vagy valaki „odaátról” érkezik, annak még a nyakkendője sem csúszhat félre. Így aztán az elmúlt hónapokban mindenki Franciaországra (Bölöni László), Belgiumra (Franky Vercauteren) és Hollandiára (Danny Blind, Aad de Mos, Erwin Koeman) figyelt, figyel, a szövetségi kommunikáció pedig rájátszik erre (is). Jut eszembe Balczó András legendás, a közéletet jellemző mondása. Ide illik: „Amíg te elhiszed nekem, amit én hazudok, én elhiszem neked, amit te hazudsz…” Megjegyzendő, az

öttusázó-legenda annak kapcsán rögzítette képletét, hogy arra intsen, az őszinteség, a nyíltság egyszerűbb, kevésbé fárasztó módszer.

A futballkommunikáció igazgatója szinte az utolsó pillanatig határozottan cáfolta, hogy Erwin Koeman péntek este Budapestre érkezik, a magyar szövetségikapitány-jelöltként emlegetett holland edző pedig pénteken Budapestre érkezett. Mi már akkor találkoztunk vele, mielőtt Kisteleki Istvánnal tárgyalni kezdett volna.

Mondják, hol itt a közhaszon?