„Még mindig lebegek”

De jó, hogy kiestek!De jó, hogy kiestek!

De jó, hogy feljutottunk!

Hát ez mennyei!

Nekem mondja? Még mindig lebegek.

Felemelőbb, mint az AHL rájátszásában küzdeni, nem?

Kedvesen provokatív kérdés.

Mi tagadás, drukkoltam, hogy kiessen az Iowával.

Mi lenne, ha nem lennénk jóban?

Ne mondjon ilyet!

Na jó, csak mert jóban vagyunk, elárulom: a szezon második felében én sem imádkoztam azért, hogy bekerüljünk a rájátszásba.

Gyönyörű!

Megvet?

Miket mond?! Dehogy! Sőt! Arra gondoltam, milyen csodálatos, hogy miközben arra vágyott, hogy három esztendő után játszhasson a magyar válogatottban, a jégen ennek pont az ellenkezőjéért volt kénytelen cselekedni. És hogyan tette!

Felemás érzések kavarogtak bennem, az biztos. Vágytam, nagyon vágytam arra, hogy ott legyek a világbajnokságon, de profi vagyok, tettem a dolgomat, bizonyítani akartam, nem véletlenül töltöttem el három esztendőt a csapatnál.

Nyolcvan meccs, tizenhét gól, huszonnégy assziszt, negyvenegy

pont, két iowai díj, mi kell még?

A dallasi vezetőknek ez is kevésnek bizonyult…

Isten ments, hogy ezekbe az emelkedett pillanatokba keserűséget csempésszünk!

Kedves, de ez is hozzátartozik az idényemhez. Nagyon bíztam benne, hogy legalább egyszer áthívnak a Dallashoz, hiszen nyugodtan mondhatom, nálam rosszabb mutatójú, gyengébb játékosok is megkapták a lehetőséget.

Sebaj, majd a következő szezonban!

Ki van zárva.

Hogyhogy?

Lejár a szerződésem, elválnak az útjaink.

Szomorú?

Úgy hallja?

Őszintén? Sohasem volt még ennyire beszédes, meg is lepett rendesen.

Jól érzi. Felszabadult vagyok, csodálatosan érzem magam, kérdezhet bármit, mindenre válaszolok.

Hős lett, de ismerve a hazai közeget, bűnbak is lehetett volna. Tudja?

Ha azt mondom, remegve ültem a büntetőpadon, mindent elárultam?

A szívem mélyén megértem, hogy visszaütött annak az ukránnak.

Rengeteget kaptam a mecscsen, jó néhányszor szó szerint a jégbe döngöltek, fogalmam sem volt, a játékvezetők miért engedték ezt a brutális módszert. Provokáltak, utaztak rám.

Visszaütött, kiállították, egy ország ült a tévéképernyők előtt összetett kézzel: „Jaj, csak ezt úszszuk meg, ha van igazság a földön, akkor nem ütnek gólt!”

Jobb híján én is így tettem a padon. Hülyeség volt, nagy hülyeség, hogy odanyomtam, ki kellett volna bírnom már azt a két percet. De jött a kontra, Marci gólja, és azt sem tudtam, hol vagyok.

Meseszerű, nem? A báty revánsot vesz az öccséért.

Mondtam is neki a végén, hogy öreg, jövök egy sörrel.

Volt az több is szerintem…

Röviddel keverve…

Nem tudom, ön hogy van ezzel, de számomra felfoghatatlan, hogy ilyenekről beszélünk.

Álom, álom, álom, csak ezt tudom mondani.

Felébredni meg nincs ideje, mert le sem tud feküdni.

Kétségtelen, az idejét sem tudom, mikor aludtam legutóbb egy jót. Buli, utazás Japánból Amerikába, pakolás, majd utazás haza, majd otthon, Dunaújvárosban kipihenem magam.

Mikor érkezik?

Szombat este.

Azért az első napokban sok szabadidőre ne számítson!

Hallottam a srácoktól, mekkora körülöttük a felhajtás, hogy milyen fogadtatásban részesültek. Nem, nem, még most sem akarom elhinni. Sikerült! Megvan!

Köszönjük!

Mi köszönjük azt a szeretetet, amely felénk árad, amely még Japánba is eljutott hozzánk! Minden értünk szorító embernek üzenem, hatalmas erőt adtak nekünk.

Sír?

Sírni tudnék, de már túl vagyok rajta. Csak megbicsaklott a hangom.

Sokan vagyunk így ezzel.

Tudja, minek örültem a győzelem mellett leginkább a japánok elleni meccs után?

Hallgatom.

Láttam a srácokon, hogy három év alatt mennyit fejlődtek. A kétezer-ötös debreceni világbajnokságon játszottam velük legutóbb, és szembeötlő volt a különbség. Gyorsabbak, erősebbek, taktikusabbak, büszke vagyok rájuk. Érződik, hogy az erős ligákban, a franciában, az olaszban, a norvégban, a szlovákban és az osztrákban hétről hétre jégre lépő játékosok sokkal, de sokkal jobb hokisok lettek.

Ne legyen szerény, magát se hagyja ki a felsorolásból! Ahogy az ukránok ellen a harmadik harmadban az orosz Extraligában edződő védőt két lépés hátrányból lekorcsolyázta. Duzzadt az erőtől, gyors volt, gólveszélyes, csak ámultak az önt rég nem látó szakemberek.

Igyekeztem. Első kinti évemben sérült voltam, éppen ezért volt időm erősíteni a testemet. A másodikban már csak egy agyrázkódás hátráltatott, ennek ellenére hetvenkét meccsen volt időm meccsrutint szerezni. Mostani, harmadik idényemben elkerültek a gondok, a legtöbbet játszottam a csapatban, végre úgy teljesítettem, ahogyan korábban akartam. Ma már tudom, semmit sem kell siettetni.

NHL?

A kivétel. De azt sem siettetem, csak már nagyon vágyom rá.

Az ázsiója sokat emelkedett odakint, nem?

Én is így gondolom. A Dallasnak nyilván nem kellek, mert már szóltak volna, egyébként pedig jövőre valami zűrzavar miatt a farmcsapat, az Iowa megszűnik. Tehát költözünk. A menedzserem biztat, van olyan csapat az NHL-ben, amelynél szóba kerülhet a nevem, amelynek hasznos tagja lehetek.

Szorítok. Csak nehogy az NHL rájátszása miatt maradjon le majd az A-csoportos vébéről! Vagy morbidul hangzik?

Megfogott. Tényleg megfogott. Svájc vagy NHL-rájátszás? Maradjunk annyiban, hogy Szapporóban nem véletlenül csillogott a szemem…