Száguldás Mr. Dakarral

Egy napja ugyanezeken a pályákon még késhegyre menő csatát vívott a kétszeres világbajnok Carlos Sainzcal, most meg azt kéri: „Bízz bennem! De ha rosszul vagy, vagy valami gond van, szólj, mert lassítok.”

Na, azt biztosan nem, ha csillagokat látok, akkor se. Rosszul lenni (ha úgy adódik) ráérek később is. Ugyanis nem azért jöttem, hogy lassan menjünk, hanem éppen azért, hogy gyorsan.

Stéphane Peterhansel vérbeli profi. Nem véletlen, hogy kilencszer diadalmaskodott a világ leghosszabb és legnehezebb terepraliversenyén, a Dakaron.

Az autósportban nem ismer tréfát – ez látszik már abból is, ahogyan készülődik a rövidke tesztre. Feszülten koncentrál, még igazít egy utolsót az ötpontos biztonsági övön, kipróbálja a sisakba épített átbeszélőt, hogy biztosan hallja, ha S.O.S. jeleket adnék, majd egyes fokozatba teszi a váltót. Bang! A Mitsubishi Pajero meglódul – megdöbbentően fürgén, ahhoz képest, hogy tele tankkal (500 liter fér bele) jóval több mint két tonnát nyom –, és már el is hagytuk a kamionokkal körülvett területet.

A fejem az ülésnek nyomódik, majd az első kanyarnál teljes testsúlyommal megindulok az ajtó irányába – ha az öv nem préselne az ülésbe, ajtóstól távoznék – csúcssebességgel. De ez még semmi, egyelőre csak annyi történt, hogy keresztbe csúsztunk „egy kicsikét” – amúgy ralisan.

A Mr. Dakar becenevet kiérdemlő francia pilóta megszokott mozdulatokkal teszi a dolgát, és bár úttalan utakon száguldunk, precízen tudja, hová fogunk érkezni a következő bukkanó után, csak a jó ég tudja, honnan. Mert bukkanó van tucatjával. Kisebbek, nagyobbak – s mindmind más hatást váltanak ki. Az egyik eldob – repülünk vagy húsz métert, és az alatt a néhány másodperc alatt, amit a levegőben töltünk, megül a csend az autóban. Hallgatok, mert elakad a szavam – hallgat, mert várja a hatást.

„Minden oké?” – kérdezi.

Hát persze! Jobb híján mutogatok, mert a nagy ugrabugrálásban az átbeszélő elröpült az arcom elől, annyira viszont nem tudom felemelni a kezem, hogy megigazítsam, mert már jön is a következő ugrató. Nem is egy, hanem öt. Egyikből esünk a másikba – nem éppen kímélő manőver. Minden egyes földet érés erőteljes ütést mér az ember gerincoszlopára.

Nem vitás, a pálya széléről vagy fentről, a helikopterből nézve sokkal puhábbnak, sokkal kecsesebbnek tűnnek az említett leérkezések. „Ez normális” – mondja vigyorogva, miközben a hathengeres, majdnem négyezer köbcentis gyönyörűséget újból keresztbe csúsztatja.

Normális? Ez? Holtbiztos, hogy nyolcvan százaléknál többet nem hoz ki magából – láttam, amikor a maximumon pörög, és ez még közel sincs hozzá –, mégis minden egyes manővernél úgy érzem, letépi a fejem a lendület. Arcomon az elképedés.

Ő meg csak mosolyog, élvezi a helyzetet. Annak idején azért váltott motorról autóra (mellesleg Dakar-győzelmei közül hatot motorral szerzett, és ez mindmáig rekord), mert meg akarta osztani valakivel a győzelem, a felfedezés, a száguldás élményét.

Ez most (is) sikerült.