Favágás zsebkéssel

A kinevezése körüli her cehurca tipikusan magyaros történet volt. Ön külföldön régen bejelentette, hogy a ZTE új trénere lesz, miközben idehaza mindenki cáfolt. A mostani história is elég szövevényes, hiszen napok óta a levegőben lógott a távozása, a hivatalos kommüniké mégis úgy szólt: csak a nyáron beszélnek a hogyan továbbról… A kinevezése körüli her cehurca tipikusan magyaros történet volt. Ön külföldön régen bejelentette, hogy a ZTE új trénere lesz, miközben idehaza mindenki cáfolt. A mostani história is elég szövevényes, hiszen napok óta a levegőben lógott a távozása, a hivatalos kommüniké mégis úgy szólt: csak a nyáron beszélnek a hogyan továbbról…

Most már így alakult, kár ezen rágódni – sóhajtott Szlavko Petrovics. – Mint mondtam: úgy voltam az egésszel, hogy lesz, ami lesz.

Mégis csalódott, nemde?

Hogyne lennék csalódott! Nem tudom hova tenni, hogy az elmúlt napokban a sajtó céltáblájává váltam. Míg a Zeténél mindenért én voltam a hibás, addig egy bajnokesélyesnek kikiáltott gárda botladozásakor valamiért „elfelejtették” pedzegetni a vezetőedző felelősségét…

Gyaníthatóan a Honvédra gondol, de lapunk a kispestieket is erősen kritizálta. A nyárig azért kihúzta volna?

Elismerem, nem úgy ment a játék, ahogy azt várták. Én is csak ember vagyok, hibáztam nem egyszer. Azonban a hátralévő öt fordulóban nyerhető mérkőzések várnak a csapatra, és biztos vagyok benne, ha maradok, akár az ötödik helyre is odaérhettünk volna. Persze ez a cél még nélkülem is teljesíthető, csak akkor már senki sem az én hátamat fogja majd lapogatni.

A vezetők nem is az elfoglalt helyezést, hanem a mutatott játékot nehezményezték.

Értse meg, ez a csapat nem képes többre! Önök hajlamosak szélsőségekben gondolkodni: egy gárda vagy nagyon jó vagy bűnrossz. Én azonban racionálisan látom a helyzetünket. Voltak remekül sikerült mérkőzéseink, ám sokan túlértékeltek bennünket, és hiú ábrándokat kergettek. Csodafocit vártak, pedig az nem megy egyik pillanatról a másikra. Főképp akkor nem, ha huszonnégy labdarúgó távozik a keretből, és tizenhat új érkezik.

Megint a játékosok. Nem először hárítja rájuk a felelősséget…

Álljunk meg egy szóra! Úgy próbálnak beállítani, mint aki állandóan harcban állt volna a labdarúgóival, pedig ez nem igaz. A három lépés távolságot megtartottam, senki sem volt a kebelbarátom, de tiszteletettel fordultam a futballistáimhoz. Aki rászolgált, az persze kapott tőlem kritikát bőséggel.

Korábban mondta: aki nem hajlandó elfogadni a kívánalmait, netán csak lusta, arra nincs szükség a klubnál, és menjen az amatőrök közé. Mégsem rúgott ki a tavasszal senkit. Miért?

Megmondaná, hogy kit kellett volna elküldenem a tizenöt labdarúgó közül? Örültem, hogy egyáltalán ki tudunk állni. Aláírom, az edzőnek motiválnia kell a futballistákat. De kérdem én, hogyan ösztönözzek bárkit is jobb játékra, ha biztos helye van a csapatban?

Már az első beszélgetésünkkor is jeleztem: magyar közegbe csöppent.

Hajjaj! Annyi tapasztalattal lettem gazdagabb, amennyit máshol egy teljes pályafutás alatt sem lehetne megszerezni. Belefáradtam a szélmalomharcba. Napi tizenkét órákat dolgoztam, éltem-haltam a csapatért, de hiába. Nem érzem, hogy külföldiként elfogadtak volna.

Az edzőváltást sürgető hangok a lelátón is felerősödtek. Gondolja, hogy a vezetőség végül beadta a derekát hogy teljesítse a „nép” akaratát?

Erre most hadd ne mondjak semmit…