Túl nagy volt a feszültség

„Rossz előérzetem van” – mondta Sándor Károly.

Márpedig neki, a magyar futballban csak Csikarként ismert jobbszélsőnek már a mérkőzés szünetében is hinni lehetett.

Sándor Károly, az MTK élő legendája ha csak teheti, ott van az egykori csapattársáról, jó barátjáról elnevezett Hidegkuti Nándor Stadionban. Így volt ez szombat délután is, de a novemberben nyolcvanadik születésnapját ünneplő egykori labdarúgó ezúttal vendéggyőzelemnek tapsolt.

Bizony, tapsolt.

Sándor Károly igazi sportember, valódi úriember, hiszen megtapsolta a pályáról levonuló Vasas-játékosokat, de az MTK futballistáit is. A kritikusabb hazai szurkolók azonban taps helyett nyomdafestéket nem tűrő kritikával illették Garami József csapatát, amely a bajnoki aranyéremért folyó küzdelemben kulcsfontosságú mérkőzést veszített el. A kék-fehérek kénytelenek tudomásul venni, hogy a Vasas sikerével teljesen nyílt lett a bajnokság.

„Nem szabad bántani ezeket a gyerekeket – mondta nagyon határozottan Sándor Károly. – Nekem a jó sorsomnak köszönhetően három alkalommal is megadatott, hogy bajnok lehettem az MTK mezében, 1951ben, 1953-ban és 1958-ban ünnepelhettünk. Nem vagyok már mai gyerek, a legutóbbi bajnoki címem is már ötvenéves… Arra jól emlékszem, hogy amikor egy kiélezett bajnokság hajrájában sorsdöntő meccset játszik az ember, képtelenség legyűrni a feszültséget. Akarva-akaratlanul csak a mérkőzés jár az ember fejében, ha esetleg elalszik éjjel, akkor is arra riad fel: csak ezt a meccset nyerjük meg! Bárki bármit mond, ezt a terhet nem lehet levenni egy futballista válláról. Szóval annak idején mi is idegesek voltunk, ezek a mostani srácok pedig még gyerekek.”

Nem vitás, Sándor Károlyból a tapasztalat szól. Tizenhét évig futballozott az MTK-ban, három bajnoki címe mellett egyszer Magyar (Népköztársasági) Kupát nyert, tagja volt a Középeurópai Kupa-győztes csapatnak, játszott KEK-döntőt, 379 bajnoki meccsen 182 góllal segítette a kék-fehéreket, ráadásul hetvenötször volt válogatott.

„Hatvanegy éve vagyok az MTK tagja. Ez a tény többet jelent nekem, mint bármelyik bajnoki cím – nosztalgiázott Csikar. – Emlékszem, mikor

kikapott a Baróti Lajossal, Lakat Károllyal felálló Szeged, móravárosi kiskölyökként olyan szomorú voltam, hogy másnap nem mentem be az elemi iskolába, inkább csavarogtam. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a csalódást. És most, ahogy néztem ezt a találkozót, amelyen szerintem nagyon jó Vasas volt az ellenfelünk, ugyanazt érzem, mint a harmincas években. De a bajnokságnak még nincs vége, és én továbbra is bízom ezekben a fiúkban, mert képesek arra, hogy megnyerjék az aranyérmet!”

Ami érdekes: néhány szurkoló arról beszélt a klubház előtt, hogy az MTK nem akar bajnok lenni, és ezt az öltözőt elhagyó játékosok fejéhez vágták. Hrepka Ádám fejét csóválva ült be autójába, és csak annyit mondott: minden vágya, hogy aranyérmes legyen, nem is tud elképzelni annál nagyobb butaságot, mint hogy ő és társai szándékosan mondanának le a bajnoki címről.

„Egyszer és mindenkorra felejtsék el ezt a hülyeséget! – fakadt ki Garami József, az MTK szakmai igazgatója a meccs után. – Gondoljanak csak Végh Zoltánra vagy Mladen Lambulicsra: két rutinos róka, akik egyre közelebb kerülnek karrierjük végéhez. Ki tudja, mikor lesznek újra ennyire közel a bajnoki címhez, mint most? A fiatal játékosok értékét pedig döntően meghatározhatná az aranyérem megszerzése. Szóval hallani sem akarom azt, hogy mi ne akarnánk az élen végezni.”

Domonyai László klubigazgató már a mérkőzés előtt mondta: elképzelhető, hogy nem az MTK lesz a bajnok, mert a futballban minden megtörténhet. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a szándék nem egyenlő a képességgel.

„Ha engem bedobnának a tengerbe két kilométerre a parttól, megpróbálnék kiúszni, de lehet, hogy megfulladnék – mondta a klubvezető. – De nem azért, mert nem akarok partot érni, hanem azért, mert nem tudok…”