Legyőzhetetlenek?

Legendával indult, és mára vissza vonhatatlanul legendás sportággá lett. 1974-ben San Diegóban még furcsa érzésekkel szemlélték a járókelők azt a néhány tucat, hibbantnak tetsző figurát, akik azzal töltötték napjukat, hogy kifulladásig úsztak, aztán azon nyomban vizesen kirontottak a partra, kerékpárra ültek, majd a tekeréstől elmerevedett lábbal lekászálódtak, hogy futással teljesen kizsigereljék szervezetüket. Valami azért lehetett a dologban, mert 1978-ban a Hawaii-szigeteken a mendemonda szerint néhány nagyszájú tengerész addig dicsekedett mindent kibíró fizikumával, míg kitalálták az első Ironman-viadalt. Ez volt a „triatlonrobbanás” kanóca, amelynek nem kellett sokáig égnie, mert a tengerentúli gyötrelmes látványosságra, a tűrőképességük határán meg néha azon túl is harcoló vasemberekre, a négykézláb célba érkezésekre, az ájulásokra lecsapó amerikai média néhány év alatt jótékony ragályként elterjesztette az egész világon. A vasfüggönyön átlibbenve hat évvel az első Ironman-verseny után hozzánk is megérkezett a sportág, a magyarok nyitó viadala a szombathelyi Vasi Vasember volt, s mivel idehaza is rájöttek, hogy a triatlon nem élet-halál harc, hanem az egyik legnemesebb tömegsport, néhány esztendő alatt országos triatlonláz tört ki.

Ezzel párhuzamosan el kezdődött az osztódás, az Ironmantáv kisebb-nagyobb részét elhagyva kialakultak a sprint-, a rövid- és a középtávú szakágak, de a szenvedésből sosem elég, így megjelentek az ultratriatlon-versenyek is.

Mi most hagyjuk az Ironmantörténelmet, melyben Kropkó Péter írt „magyar fejezetet”, koncentráljunk a rövid távú, az 1500 méteres úszásból, 40 kilométeres kerékpározásból és 10 kilométeres futásból álló válfajra, amelyet a sportág 1989-ben megalakuló nemzetközi szövetsége leendő olimpiai versenyszámnak szemelt ki. 1995-ben megszületett a látványosságot és a taktika szerepét nagyban növelő, a kerékpáros bolyozást megengedő szabály, amelyet a hosszabb távokon azóta is tiltanak.

Az olimpiai műfajban igazi magyar fellegvár is született: Tiszaújváros. A húszezres település 1990-ben rendezett először triatlonversenyt, 1997 óta évente utánozhatatlan hangulatú Világkupa-viadaloknak ad otthont, kétszer csapat-világbajnokságot is rendezett, az idén pedig tizedik születésnapjához érkezik a tiszaújvárosi Triatlon Nagyhét.

A sportág egyik nagyhatalmának, Ausztráliának jutott a megtisztelő feladat, hogy 2000-ben bemutassa a triatlont az olimpián. Aki a helyszínen vagy a televízióban látta, ahogy a mezőny a sydneyi Operaház előtt beleveti magát az öböl vizébe, egyhamar nem felejti el a látványt. A házigazdák egy, de leginkább két aranyéremre számítottak. A hölgyeknél a svájci Brigitte McMahon két másodp e r c c e l lehajrázta a nagy esélyes Michellie Jonest, a férfiaknál pedig még a dobogó közelébe sem jutott hazai versenyző. A magyar bemutatkozástól olimpiai pontokat reméltünk

– nem jött össze. A mindmáiglegeredményesebb magyar triatlonista, Molnár Erika 1997-ben két Világkupaversenyt is nyert, 1999-ben pedig az olimpia helyszínén leta Vk-harmadik, így elvileg esélye volt a jó helyezésre. Azonban egy hónapokig elhúzódó vírusos fertőzés miatt az olimpián csak 23. lett, négy pozícióval Edöcsény Nóra mögött, Góg Anikó a 39. helyen zárt. A férfiaknál Kuttor Csaba reményei tovább éltek, hiszen a kerékpározás alatt az ötödik helyen is felbukkant. aztán jött egy csoportos bukás, amelyben egy japán versenyző felborította a magyart. Kuttor feltápászkodott, és végül a 30. helyen ért célba.

Négy évvel később Athénban az ausztrálok még nagyobbat csalódtak, hiszen volt versenyzőjük, Kate Allen már osztrák színekben versenyezve győzte le ügyeletes sztárjukat, Loretta Harropot. Molnár Erika 38. lett, Kuttor Csabát pedig tüszős mandulagyulladás megfosztotta az indulástól.

Pekingben a férfiaknál várható nagyobb küzdelem, bár ha a spanyol Javier Gomez csúcsformában érkezik Kínába, ő lesz a legnagyobb esélyes. A hölgyeknél egyszerűbb a helyzet: ha a portugál Vanessa Fernandessel nem történik valami fatális, szinte előre oda lehet neki adni az aranyat. Ami a magyar esélyeket illeti, csak abban bízhatunk, hogy lesz honfitársunk az olimpián, mert a ’80-as, ’90-es évek nekibuzdulása után csak versenyrendezésben tudtuk tartani a világszínvonalat.

A nőknél Szabó Zita a kvalifikáció utolsó két versenyének kvótás helyről indul neki, a harmadik olimpiájáért hajtó Kuttor Csaba és Walkó Andrea pedig közel van a pekingi repülőjegyet érő pozícióhoz. A férfiaknál Lipták Tamás a kvóta nélküli nemzetek legjobb európaijaként is odaérhet – de csak akkor, ha Kuttorlemarad az olimpiáról.

A magyar világsikerekre alighanem várnunk kell legalább a 2010-es budapesti világbajnokságig – ennek ellenére az ötkarikás versenyen egy magyarnak kulcsszerepe lesz. Márkus Gergely Athénban a triatlonverseny technikai igazgatója volt, Pekingben pedig a Nemzetközi Triatlonszövetség képviselőjeként felügyeli a rendezést.