Pályatévesztés

Hogy szokták mondani? Igen: lejt a hazai pálya. A mi esetünkben ez a kijelentés hatványozottan igaz – de csak a szó legszorosabb értelmében. Mert úgy is fogalmazhatnánk, hogy itthon többnyire csak az egyik térfélen pattog a labda: a nyugatin. A jobb érthetőség kedvéért: ha vesszük Magyarország térképét, és felrajzoljuk rá az élvonalban szereplő klubok telephelyét, rögtön szemet szúr, mennyire féloldalas a honi labdarúgás.

A jelenség nem új keletű, de még csak nem is hungarikum. Vegyük elő Németország 2007–2008-as futballtérképét. Bár első ránézésre az első osztályú csapatok „eloszlása” egyenletesebbnek tűnik a miénknél, az ország középső része (Türingia és Szász-Anhalt) fekete folt – ahogy nálunk a Duna-Tisza köze volt a Kecskemét feljutásáig. Viszont túlzsúfolt Észak-Rajna-Vesztfália, mint idehaza a Dunántúl nyugati és – tán némiképp meglepő módon – délnyugati része.

Volt, hogy a Dunától keletre ennél rosszabb volt a helyzet: a 2001–2002-es szezonban például csak egy „legény” volt talpon a vidéken, a Debrecen. De persze azokra az időkre szívesebben gondolunk vissza, amikor olyan fellegvárak léteztek még, mint Békéscsaba vagy Szeged. Sőt tovább megyünk: a Kiskőrös jogán feljutó Stadler FC, no meg a Tiszakécske (mint üde színfolt…) egyaránt leradírozta magát a térképről.

Persze nem a véletlen műve az ilyenfajta regionális tagozódás.

A közgazdász nem bonyolítja túl: szerinte ahol a pénz, ott a futball. Nem pusztán financiális, hanem társadalmi, demográfiai tényezőket is figyelembe kell venni – ám maradjunk az előbbinél, amely persze szorosan összefügg az utóbbival.

A rendszerváltás utáni gazdasági szerkezetváltás piaci kényszerpályára terelte a labdarúgó-egyesületeket. A hiányzó bevételeket idővel támogatásokból kellett (volna) pótolniuk. A tőke azonban főképp nyugaton meg a fővárosban koncentrálódott. Nem csoda hát, hogy a tehetősebb vállalkozások – jókora adag lokálpatriotizmussal felvértezve – a helyi klubokra áldoztak (ha áldoztak). Közben az ország másik felében gyárak és ezzel együtt munkahelyek tömege szűnt meg. Nem csupán a lehetséges támogatók köre szűkült, hanem a munkanélküliség emelkedésével a fizetőképes kereslet is drasztikusan csökkent.

A másik tartópillér, a helyi önkormányzatok támogatása szintén megingott. Naivitás azt gondolni, hogy az állam teljesen kivonult a futball mögül. Ne feledjük, sok helyen éppen az önkormányzat tartja fenn a létesítményeket, nem beszélve arról, hogy a csapatokat működtető gazdasági társaságoknak (hol kisebbségi, hol pedig többségi) tulajdonosa lett. Ám nem minden önkormányzat engedheti meg magának, hogy jelentős pénzt áldozzon a labdarúgásra (példának okáért sokaknak nem volt miből a stadionrekonstrukciós programba sem beleadni), miközben sokkal égetőbb szociális problémákat kell orvosolnia – főképp az ország keleti régióiban.

De az is igaz, hogy a rendeződő tulajdonosi viszonyok (pozitív példa erre a DVSC-TEVA) immár nem a lét-nemlét problémakörére, hanem a stadionhelyzetre irányítják figyelmünket. Arra, hogy keleten keresve sem találunk az európai (minimum)normáknak megfelelő létesítményeket (hacsak a puszta közepén árválkodó Stadler-stadiont nem veszszük…). Míg például Székesfehérváron, Zalaegerszegen és Győrben is ékszerdobozban játszhatnak a csapatok, addig keleten…

Ezért is lejt a hazai pálya. Vagy ahogy mondani szokták még: felborul. No de azt azért nem kellene megvárni.