Az igazi küzdelemre várva

Péntekre minden a rendes kerékvágásba rázódott a világbajnokságon – mondjuk, a rendezéssel addig sem volt baj –, a már csütörtökre is jelzett kánikula, mint egy libatollal megtömött paplan, beborította a Symacsarnokot és környékét, de úgy, hogy versenyző, edző, újságíró és néző egyaránt fulladozott a hőségben, és ami a legfontosabb, a férfi egyéni selejtezőben érdekelt négy magyar öttusázó, Balogh Gábor, Horváth Viktor, Marosi Ádám és Fülep Sándor is laza ujjgyakorlatként vette a kvalifikáció állította – nem túl magas – akadályt.

Valljuk be őszintén, nekik nem pénteken, hanem vasárnap, az egyéni döntőben kezdődik a világbajnokság, az igazi erőpróba az érmekért folyó küzdelem lesz.

Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány is elégedetten szemlélte a történéseket, tőle cseppet sem szokatlan módon még sztorizásra is futotta idejéből, miközben egy-egy helyeslő szemvillanással nyugtázta a Fülep vagy éppen Balogh által a páston bevitt győztes találatot.

„Irigylésre méltó helyzetben vagyunk, talán a legkellemesebb szituációban az úgynevezett magyar sportágak közül – magyarázta a korábban Svájc válogatottját irányító szakvezető. – Gyönyörűen épülnek egymásra a korosztályok, Fülep, Balogh és Horváth között egy-egy év van, aztán ott jön az ifjú titánok serege, Marosi, Németh Róbert, Tibolya Péter, Peking után sem lehetnek gondjaink. De egyelőre maradjunk a budapesti vébénél. Nagy gondban lennék, ha tippelnem kellene, melyik magyar végez legelőrébb. Persze Balogh és Horváth, a két egyéni világbajnok áll a hierarchia csúcsán, de Marosi kirobbanó formában versenyez, van két kiemelkedő száma, szóval bárki a csúcsra érhet…”

Nos, például 2005 világbajnoka, Csian Csen-hua már nem, pedig esélyesnek számított, de 15. lesz csoportjában, a futása (fájós térde miatt) csapnivaló. Alekszandr Pariginé, Atlanta olimpiai bajnokáé még csapnivalóbb, az orosz anyanyelvű, 12 éve kazah színekben versenyző, Sydney óta pedig már ausztrál – s ekként nevét Alexander Paryginra „ausztrálosító” – egykori klasszis majdnem utolsóként búcsúzik a további küzdelmektől. Mojszejev viszont remekül fut, olyan remekül, hogy meg is nyeri a tusát, feljön tizediknek, megvan a döntő.

László István a barcelonai olimpiáig 13 éven át edzette a francia válogatottat, a sportágnak kevés nagyobb tekintélyű szakembere van. A 78 éves edzőlegenda – mint szinte mindenki – odavan a páratlan, egyhelyszínes világbajnokságért.

„Így és ilyen formában senki sem tudna vébét rendezni, csak mi, magyarok.

És ezt nemcsak én mondom, hanem külföldi cimboráim is, pedig én mindenkit ismerek a sportágban – mondja László, majd vállalja az esélylatolgatást is. – Hogy ki lesz a világbajnok? A legjobb… és ez nem üres jópofáskodás, ebben a mai, egynapos öttusában tényleg kiszámíthatatlanok az esélyek. Nem úgy, mint régen, amikor ötnapos volt. Akkor egy négy-öt tagú társaságból nagy valószínűséggel ki lehetett választani a majdani bajnokot. A csapat más. Ott biztos a magyar aranyérem, ennyi jó öttusázó sehol sincs, csak nálunk…”

Esélyeinket nem rontja, hogy összesen két ország, rajtunk kívül az orosz delegál három-három öttusázót a döntőbe, azaz ezüstérmesnél rosszabb már nem lehet a magyar trió. Merthogy a három csapattag – Balogh, Horváth és Marosi –, sőt Fülep is lazán besétál a fináléba. Marosi – akinek két éve ráesett a ló a lábára, s sokáig az is kérdéses volt, lesz-e még egészséges ember belőle – és Balogh az utolsó futamban egymás mögött, a közönség tapsvihara közepette futotta végig a háromezer métert az ötvenöt éves, szocreál s ezért némiképp „szürreál” szoborparkban, megalapozva a vasárnapra várható örömünnepet.

Ha hihetünk László Pista bácsi jóslatának…