Bár már 1992-ben, a brit Formu la–3 bajnokaként bemutatkozhatott volna a száguldó cirkuszban, még egy évet kivárt, és nem 19, hanem húszévesen állt rajthoz első versenyén. Aztán 1993. március 14-én Dél-Afrikában eljött a nagy nap, a Jordan-istálló piros-kékfehér autójában ott várta a zöld rajtjelzést. A mai mezőnyből egyedüliként együtt versenyezhetett Alain Prosttal és Ayrton Sennával, afrikai F1-es GP-n indulhatott, és testközelből láthatta valamennyi mai pilóta bemutatkozását a száguldó cirkuszban.
Élete harmadik versenyén, Doningtonban a szakadó esőben Damon Hill és Prost Williams-Renault-ját is megelőzte, és a második helyen haladt, csak egy ember volt, aki hozzá hasonlóan meg tudott birkózni a körülményekkel: Senna, az éllovas. A nagy bravúr egy műszaki hiba miatt elmaradt, de Barrichello nevét mindenki megjegyezte.
A következő emlékezetes momentuma második idényének San Marinó-i Nagydíján jött el, a pénteki szabadedzésen nagy sebességgel kirepült a pályáról, borzasztó balesetének szerencsére nem lettek súlyos következményei. Húsz évvel korábban esélye sem lett volna a túlélésre, de az évek során bevezetett szigorítások miatt akkor úgy tartották, az autók rendkívül biztonságosak, hiszen nyolc éve nem történt halálos baleset. Ám Barrichello bukása csak előjátéka volt az imolai hétvége tragikus történéseinek.
Roland Ratzenberger és Senna halála után robbanásszerűen fejlődött a Formula–1 biztonsága, a sportág vezetői rádöbbentek, mennyi mindent tehetnek még a pilóták (illetve a nézők) védelme érdekében. Barrichello nemcsak azt láthatta, miképp válnak a pályák és az autók egyre biztonságosabbá – már olyan balesetet is meg lehet úszni egyszerű bokaficammal, amilyet Robert Kubica tavaly Montrealban elszenvedett –, hanem további változásokat istapasztalhatott.
A versenynaptárból az évek során eltűnt a Portugál és a San Marinó-i GP, és sorra megjelentek az ázsiai viadalok, amelyekkel Bernie Ecclestone, az F1 üzleti vezetője a világ legjobban fejlődő térségének gazdasági lehetőségeit igyekszik kihasználni. Látta Jacques Villeneuve és Juan Pablo Montoya zseniális belépőjét, akárcsak méltánytalan évközi búcsújukat a száguldó cirkusztól; az indianapolisi pálya próbálkozását és bukását F1-es helyszínként (illetve az F1 újkori bukását az Egyesült Államokban); számos istálló haláltusáját és az autógyárak hatalomátvételét.
Eközben a Jordant elhagyva az 1997-ben életre hívott Stewart-istálló vezérpilótája lett, és addig a szépreményű csapatnál maradt, amíg a Ford fel nem vásárolta és Jaguarrá nem alakította. 2000-ben a Ferrarihoz került, és részese lehetett a Scuderia hatalmas menetelésének, amely során öt évadban az összes vb-címet a maranellóiak szereztek meg. Barrichello hitt benne, hogy egyszer majd legyőzheti Schumachert („Miért ne? Ő is ember, én már csak tudom, szoktam közvetlenül utána vécére menni” – szólt egyik emlékezetes nyilatkozata), de ez sohasem sikerült neki, és 2005 végén elhagyta a Scuderiát. Hat év alatt kilenc futamgyőzelmet (pályafutása során az összes eddigit), 11 pole pozíciót (a 13-ból) és 15 leggyorsabb kört ért el a Ferrarinál, és bár reménykedik benne, hogy ezek valamelyikéhez hozzátehet valamit új csapatánál, a Hondánál, el kell fogadnia, hogy nem az övé a jövő.
Újra együtt dolgozik Ross Brawnnal, aki a Ferrarinál is a főnöke volt, így lehet még néhány jó éve, láthat még új helyszíneket és feltörekvő tehetségeket. „Imádom a Formula–1-et, nagy álmom, hogy eljussak háromszáz versenyig. Szeretnék újra slick gumikon száguldozni, és szívesen kipróbálnám a turbómotoros F1-es autót is” – mondta nemrég, amikor visszavonulásáról faggatták.
Arra, úgy tűnik, még várni kell…