Szombathelyen volt mit a tejbe aprítani az elmúlt idényben. Nem hivatalos információk szerint a Falco (később FalcoSzova KC) költségvetése 300 millió forint körül mozgott, melynek felét az önkormányzat állta. Ellentételezésként viszont a szponzorok szinte kötelezően elvárták a csapattól a bajnoki aranyat. A klubvezetőség jól sáfárkodott az anyagiakkal: az előző szezon légiósai közül megtartotta a fehérorosz centert, Mikalai Aliakszejevet, s mellé három egészen eltérő stílusú, a maga posztján kiváló külföldi „spílert” igazolt. Ráadásul az edző, Szrecsko Szekulovics kifejezett kívánságára nem egy országból érkezett a külföldi kontingens, hanem négyen négy felől. A szerb tréner ugyanis hitt abban, hogy így a légiósok nem alkotnak klikkeket, hanem jó a kapcsolat egymással és a magyar társakkal is, s ez a csapatszellem kialakulását is elősegíti.
Az elképzelés bevált. Az amerikai Jara Rubin Doyne, a litván Arnas Kazlauskas és a szerb Andrija Csirics Aliakszejevvel együtt maximálisan alárendelte képességeit az együttes érdekeinek. Márpedig e négy játékos tudása nem mindennapi: mindegyikük akkor varázsolt elő valami váratlant a bűvészcilinderből, amikor arra senki sem számított. Aliakszejev a mezőny talán egyetlen vérbeli klasszikus centereként elvégezte a kulimunkát: elzárt, kizárt, kapkodta a lepattanót a palánk alatt. Hatalmas fizikai erejét érvényesítve két védőt vont magára, szabaddá téve a társakat. Akik nem nagyon hibáztak, ha üresen hagyták őket.
Szrecsko Szekulovics hagyta, hadd támadjon a csapat kénye-kedve szerint, tudta, vannak olyan képességű játékosai, akiknek nem nagyon kellett törődniük a védekezéssel. Úgy voltak vele, mint a legendás Sebes Gusztáv vezette Aranycsapat: mindig legalább eggyel többet lőttek, mint amennyit kaptak.
A pályán a külföldi különítményt a 35 éves Kálmán László igazgatta. A kiváló irányító felmérte, hogy ebben a csapatban gólpasszt adni szinte nagyobb érdem, mint befejezni az akciót. Teljesen megérdemelten lett a bajnokság legértékesebb játékosa, s csakúgy, mint klubja, ő is élete első bajnoki aranyát nyerte meg. Amikor pedig Kálmán megsérült, kiderült, hogy a fiatal Váradi Kornél milyen remek játékos, az összes hátsó poszton bátran bevethető.
A szurkolók a városban megérezték, hogy a Sugár úton nagy dolgok vannak születőben, s rendszeresen megtöltötték a vadonatúj Aréna Savariát. Ami miatt hiányérzetük támadhat a szombathelyieknek, az az otthon elvesztett Magyar Kupa-döntő. Kétszeri hosszabbításban az Atomerőműtől ki lehet kapni, de hát azért vitték Szombathelyre a finálét, hogy ünnepelhessenek.
S ha már a paksiak szóba kerültek: Tolna megye első bajnokcsapata nem ilyen szezonra készült. A hazahívott Gulyás Róbert hiába teljesített jól, az átgondolatlan légiósszerződtetések miatt nem állt össze a csapat, s nehezen magyarázható az is, hogy 2–0-ról miként kaphattak ki a negyeddöntőben a már elparentált, ám látványosan feltámadó Albacomptól. A másik Tolna megyei együttes, a Dombóvár viszont fennállása legjobb alapszakaszát produkálta, a playoffra azonban elfogyott.
A tavaly mindent vivő Szolnok Miroslaw Lopatka szerződtetésével bakot lőtt, s bár a rájátszásra megint megtalálta régi önmagát, a Körmend elleni elődöntő ötödik meccsét egyetlen ponttal elbukta a Tiszaligetben. A piros-fekete vasi alakulat majdnem húsz (!) légióst próbálgatott, s ez a próbálgatás csaknem odáig vezetett, hogy a nyolcba sem kerültek, aztán a rájátszásra megtáltosodtak, s újra eljutottak a fináléig.
A Pécs szereplése csalódás az előző szezon bronzérméhez képest, Nyíregyházán idény közben szebb bajnoki végjátékról álmodtak, de aztán maradniuk kellett a realitás talaján. Kecskeméten nyilván nehezen számolnak el ezzel az idénnyel, mint ahogy Zalaegerszegen sem így képzelték.
A Sopron sokáig kacérkodott a felsőházzal, de amikor nyernie kellett volna, rendre kikapott a Meszlényi-csapat. Kaposváron a pénztelenség csaknem a süllyesztőbe vitte a csapatot, a MAFC-ot pedig el is temette. A Hódmezővásárhely küzdött, ameddig tehette, s a kitartás végül bentmaradást eredményezett.