(T)örök élmény

(T)örök élmény marad a vasárnap esti meccs! Noha a Csehország elleni mérkőzés előtt a félholdasok továbbjutását vártam, nulla kettőnél, bevallom, eltemettem őket. Most írhatnám, az a futball szépsége, hogy negyedóra alatt a maguk javára fordították a találkozót, azonban ez teljes egészében nem fedné a valóságot. Mert a futball tényleg szép, szerzett már varázslatos perceket mindannyiunknak, ám a törökök produkcióját nem szabad ennyivel elintézni.

Magam is csak keresem a szavakat, hogyan jellemezzem a feltámadásukat. Csodának lehettünk szemtanúi? Nem, ez több volt mint csoda! Kalapot emelek az összes török játékos előtt, de aki igazán lenyűgözött, az Fatih Terim. Elképesztő, mekkora erőt ad csapatának, olyan hitet sugároz, hogy Uri Geller is tanulhatna tőle. Nagyon tetszik a hozzáállása, megannyi edzőnek példát mutat, hogyan kell együtt élni a játékkal. Az egyik pillanatban kis híján szétrúgja a kispadot dühében, hogy aztán a következőben nyerő húzással nyúljon bele a meccsbe.

Aligha véletlen, hogy együttese Svájc és Csehország ellen is vert helyzetből állt talpra: elképesztő lelkiereje van ennek a társaságnak. És még valami: még itthonról, a tévéből is látszik, hogy Terim mester rendet és fegyelmet tart a válogatott körül – aki ismeri a törökök mentalitását, tudja, ez mekkora szó.

Amíg a szövetségi kapitány a pályán kívül úr, Nihat Kahveci a pályán az. Lerí róla, milyen megtiszteltetést jelent számára, hogy ő viselheti a csapatkapitányi karszalagot, nála alkalmasabb vezéregyéniségről álmodni sem lehet. A második gólja a világklasszisok közé emelte, mi tagadás, nem bánnám, ha a csapatomban lenne egy Nihat…

A történtek után már csak félve merek tippelni, ám ma estére olasz továbbjutást jósolok. Biztos vagyok benne, hogy a hollandok nem kapnak ki a románoktól – egyrészt azért nem, mert lendületben vannak, másrészt azért, mert egyszerűen nem engedhetik meg maguknak –, így a Franciaország–Olaszország párharcra marad a döntés. Rettentően kemény csata lesz, de szerintem Roberto Donadoni együttese örülhet a végén. Az olaszoknál már-már tradíció, hogy a csoportkörben szinte csak szenvednek, aztán valahogy továbblépnek (és végül rendre eljutnak a végjátékig…), úgyhogy bizakodásra feltétlenül van okuk. Azért sokat segítenének magukon, ha ezúttal jól is futballoznának…