Sűrű a mezőny. Amióta a kvó tarendszert bevezették, minden sportágra érvényes ez a kitétel. Különösen igaz ez a vívásra s talán legkiegyensúlyozottabb számára, a párbajtőrre. Ha kifog egy jó napot, bármelyik olimpiai résztvevő nyerhet. Ez az a fegyvernem ugyanis, ahol nincs semmilyen megkötés – nem kell támadni, nem kell kivédeni az akciót –, elég a párbajtőr hegyével elérni az ellenfelet olyan erővel, amely elegendő a találatot jelző lámpa kigyulladásához. Ráadásul az egész test érvényes találati felületet jelent.
Ennek a sűrű mezőnynek a tagja Imre Géza. Másfél évtizeddel ezelőtt, 1993-ban lett válogatott, egy évvel a magyar csapat bravúros barcelonai ezüstérme után. Abban az együttesben már ott vívott Kovács Iván és Kulcsár Krisztián, akik most is ott lesznek a Pekingben pástra lépő magyar válogatottban. Mint ahogyan Imre Géza is. 15 esztendeje együtt, jóban, rosszban.
„Régóta harcolunk együtt Ivánnal és Krisztiánnal, Boczkó Gábor is több mint öt éve tagja már a csapatnak. Ismerjük egymás minden rezdülését, tudjuk, hogy az adott pillanatban éppen mi okoz a másiknak problémát. Demokrácia van, mindenki elmondhatja, és el is mondja a véleményét, kibeszélheti, mi nyomja a lelkét. Ebből kialakulhat némi veszekedés, de aztán mindenki elgondolkozik a hallottakon. Ez már régóta jól működik, sokkal jobb így, mint ha a másik háta mögött fújnánk egymásra” – jellemzi a csapatszellemet Imre Géza.
És ez így is van rendjén. A fiúk ugyanis sokkal több időt töltenek egymás társaságában, mint családjukkal. Szinte többet tartózkodnak külföldön, mint Magyarországon. Amióta megszűnt a Tokaj Expressz-kupa, itthon nem rendeznek Világkupa-versenyt, csupán a válogatókon és az országos bajnokságon találkoznak itthon vívóink, azon túl pedig „nekimennek” a határoknak. S ami a lényeg, a pekingi kvalifikációt is csapatban vívták ki! Ennek értékét jelzi, hogy német vívó például nem is lesz Pekingben ebben fegyvernemben, mert csapatuk nem jutott ki – a világranglistán az első négyben kellett végezni, s ehhez jött még kontinensenként egy-egy válogatott –, egyéniben pedig még rögösebb út vezetett a játékokig. A csapat tagjai tehát egymásra vannak utalva.
„Fontos a csapatverseny és az egyéni is, de mindegyik másképpen. A csapatban soha nem vagy egyedül, van kivel megosztani örömödet és bánatodat. De hát a vívás mégiscsak egyéni sportág! ” – fogalmazzameg az „egyéni” csapatversenyek örök dilemmáit Imre Géza.
A Honvéd 33 éves vívójának volt már alkalma átélni az olimpia semmi máshoz nem hasonlítható légkörét. 1996-ban, élete első ötkarikás versenyén bronzérmet nyert a párbajtőrözők egyéni számában. Mégpedig úgy, hogy a harmadik helyért vívott asszóban a legnagyobb magyar esélyest, Kovács Ivánt verte meg, aki sérülten állt ki ellene.
„Zavarban voltam, hogyan is vívjak. Sajnáltam Ivánt a sérülése miatt, nem tudtam, miképpen reagáljak erre a helyzetre. Persze hamar megoldódtak a problémáim, mert Iván látta rajtam a tanácstalanságot, odajött hozzám, és azt mondta, vívjak rendesen, mert különben megver. Neki ugyanis fontos az a bronzérem” – eleveníti fel az atlantaiolimpia sorsdöntő pillanatait Imre Géza.
Atlanta nem csupán szakmai okokból marad meghatározó a vívó életében: ott ismerte meg feleségét, a világklasszis kézilabdázót, Kökény Beatrixot.
„Semmi különleges nem származik abból, hogy mindketten élsportolók voltunk, vagyunk. Én nem vagyok olyan bátor, hogy kézilabda-szakértőnek tartsam magam, csak mert láttam néhány meccsét, és ő sem vonja kétségbe, hogy a víváshoz meg én értek. Annak azért nagy jelentősége van, hogy Bea nagyon sok mindent megért, nem kérdezi, miért megyek már megint edzőtáborba, miért nem jövök haza hamarabb. Pedig neki sem könnyű, különösen, mióta megvannak a gyerekek” – érzékelteti a családi háttérfontosságát a büszke kétgyemekes apuka, aki úgy tartja, a kicsik születése óta sokkal feldobottabb állapotban vív egy-egy versenyen, mint annak előtte.
Az atlantai bravúr után jött a nagy csalódás, 2000-ben nem sikerült kivívnia a részvételi jogot a magyar csapatnak, s ezzel együtt Imre Gézának sem. Ez különösen azért fájt, mert akkor változtak meg a kvalifikációs szabályok, s az 1999-es szöuli világbajnokságon a címvédő magyar válogatott már a nyolcaddöntőben összeakadt az olimpiai bajnok olaszokkal, és ki is kapott tőlük. Így úszott el Sydney. Athénban azonban, bár az egyéni nem úgy sikerült, ahogy Imre Géza eltervezte, a csapat egyre-másra aratta a győzelmeket, és bejutott a fináléba, viszont a francia válogatott diadalmaskodott.
„Ha már eljutsz egy nagy verseny döntőjébe, mindenképpen csalódás a második hely. Még akkor is, ha utólag azt mondom, az az ezüst nagyon szép eredmény. Ott és akkor azonban a vereség élményével jöttünk le a pástról, és az szörnyű érzés. A pekingi esélyekől nemigen tudok mit mondani. Szeretnék jól vívni, s hogy ez mire lesz elég, arról ne kérdezzen. Legalább huszonöten nyerhetnek. A vívás ugyanis nem atlétika, ahol biztosan tudod, ha kilenc másodpercre futod a százat, nyerni fogsz, ha tizenegyre, akkor az előfutamból sem jutsz tovább” – mondja avilágranglista jelenlegi 19. helyezettje.
Tényleg sűrű a mezőny. A legutóbbi két olimpia bajnoka, Pavel Kolobkov és Marcel Fischer nem vívta ki a részvételi jogosultságot...