Szárnyaló szárnyak

Nicklas Lidströmöt olyan megtiszteltetés érte azon a június 4-i éjszakán, amilyenben európai jégkorongozónak még nem volt része. Az ugyanis még sohasem fordult elő, hogy az öreg kontinensről érkező hokis – mint az együttes csapatkapitánya – vegye át a Stanley-kupát. Márpedig Lidströmnek ez a boldogság adatott meg. „Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor egy hosszú, küzdelmes szezont követően először érintheted meg a Stanley-kupát” – rebegte a mikrofonba a svéd óriás, pedig amikor Detroitba igazolt, tudta, olyan helyre kerül, ahol a játékosoknak gyakran megadatott egy-egy idény végén, hogy körbekorcsolyázhassanak a kupát magasba emelve.

A Detroit Red Wingsnél nincs eredményesebb csapat az Egyesült Államokban az NHL történetében. Kanadában is csupán kettő akad, amely több Stanley-kupa-győzelmet tud felmutatni a most záruló szezonban 11. titulusát begyűjtő „vörös szárnyaknál”: a Montreal Canadiens 24-szer, a Toronto Maple Leafs 13-szor hódította el a hokivilág legjobban csodált és irigyelt serlegét. Detroitnál jobban talán egyetlen amerikai nagyváros sem érdemli meg, hogy csapata magánál tudhassa a trófeát. Michigan állam legnagyobb települése – amely lakosságát tekintve a 11. helyen áll az országban – tagja annak a 13 nagyvárosnak, amely azzal büszkélkedhet, hogy mind a négy nagy sportágban akad képviselője. Ám hiába a Tigers baseball-, a Lions amerikaifutball- vagy a Pistons kosárlabdacsapata – az első az egyenlők között a Red Wings, az együttes, amely szinte minden áldott meccsnapon megtölti a 20 066 férőhelyes Joe Louis Arenát.

Detroit városát, amelyet 1701-ben a franciák alapítottak – a fő érdem Antoine Laumet de la Mothe főnemesé, Cadillac grófjáé – elsősorban autógyártásáról, a Fordról, a Dodgeról, a Chryslerről, a Buickról, a Cadillacről (nomen est omen) ismerik szerte a világon, és ebből fakadóan Motor Citynek, divatos amerikai rövidítéssel Motownnak becéznek. Ez utóbbiból következik a Tamla Motown lemezcég által a múlt század hetvenes éveiben fajsúlyossá tett „detroiti hang” és a rockzene imádata, amelyet a Kiss együttes 1976-ban dalba is foglalt. Azóta előszeretettel hívják városukat a helyiek a hasonló című rockklasszikus után Detroit Rock Citynek. És az 1996-os kampány eredményeként Detroit Hockeytownnak, azaz Detroit hokivárosnak.

A Red Wings tagja annak a hatos elitkülönítménynek, amely már az NHL megalapításakor is a ligában játszott. Az 1926-ban létrehozott „franchise” először Cougars, majd 1930 és 1932 között Falcons néven, aztán 1932-ben a ma már védjeggyé vált Red Wingsként, azaz vörös szárnyakként lépett a jégre. Az együttesnek az első évben nem volt saját otthona, a meccseket Windsorban játszotta. 1927-ben készült el a szép emlékű Olimpiai Csarnok, ahol 1979-ig szerepelt a csapat, azóta pedig a Joe Louis Arenában esnek egyik ámulatból a másikba a fanatikusok.

Az első időszakban a főszerep bizonyos Jack Adamsnek juott, aki 36 éven keresztül szolgálta szeretett klubját, előbb edzőként, majd általános menedzserként. Az első két Stanley-kupát 1936-ban és 1937-ben tehették a vitrinbe Detroitban, majd 1943-ban harmadszorra is sikerült elhódítani a trófeát. A következő négy nagy győzelem (1950, 1952, 1954, 1955) egy korszakos zsenihez köthető: Gordie Howe 1946-tól 1971-ig játszott vörös szerelésben. A csak Mister Hockeyként tisztelt jobbszélső az idén megannyi kitüntetése mellé NHL-életműdíjban is részesült. Persze akadtak társai is: a center Alex Delvecchio 1950től 1973-ig játszott a csapatban, és meg kell említeni a zseniális balszélsőt, Ted Lindsayt. Arról már nem is beszélve, hogy a kapuban csaknem 15 évig a 40 évesen elhunyt Terry Sawchuk állt, aki 501 győztes meccset számlált, és 115-ször nem kapott gólt az NHL-ben (352/85 Detroitban).

Aztán eljöttek a szűk esztendők: a gárda. 1967-től 1983ig a kupa közelébe sem került, mindössze kétszer jutott be a playoffba, s ezt a korszakot az amerikai sajtó a Red Wings névre rímelő „Dead Wings”, azaz halott szárnyak névvel illette. A felemelkedés egy edzőgéniuszhoz, az 1993-ban érkező Scottie Bowmanhez – aki kilenc Stanley-kupát nyert, ötöt a Montreallal, egyet a Pittsburghgel és hármat a Detroittal – és egy draftválasztáshoz kötődik: 1983-ban lépett a klub kötelékébe Steve Yzerman, aki 1986-tól 2006-os viszszavonulásáig a csapatot kapitányként vezette ki minden meccsre. A Red Wings az elmúlt 25 szezonból 23-szor jutott a rájátszásba, 17-szer(!) megszakítás nélkül.

Detroitban jól használták ki a politikai változásokat is, megszerezvén az utolsó igazán kreatív szovjet válogatott oszlopait: Vjacseszlav Fetyiszovot és Igor Larionovot. Utóbbi még 42 évesen is győztes gólt ütött a Carolina elleni fináléban. S hogy az internacionalizmus ma is hasznára válik a vörös szárnyaknak, nem csak Lidström az élő bizonyítéka. Az idei nagydöntő legértékesebb játékosát Henrik Zetterbergnek hívják. Történetesen ő is svéd, csakúgy, mint az NHL első európai csapatkapitánya, aki átvehette a Stanley-kupát.