Magányos sport a lövészet? Magányos sport a lövészet?
Eléggé. Ma például teljesen egyedül edzettem. Sajnos odáig fajult a helyzet, hogy már csak én készülhetek a lőtéren, ezért kell sokszor vidékre utaznom, hogy a csapattal lehessek. A versenyeknek ugyanis megvan a maguk megszokott ritmusa, amelyet egyedül nem tudok szimulálni. Úgyhogy ha erre van igényem, elmegyek Balatonfűzfőre vagy Sarlóspusztára, és beállok a többiek mellé edzeni.
Mennyire sűrűsödött be a programja nem sokkal az olimpia előtt?
Nincs időm túl sok mindenre. Az olimpia előtt jó néhány kötelességnek kell eleget tenni, nemcsak edzések vannak, hanem támogatói rendezvények is. De ez ilyenkor természetes.
Ki segít? Lehet még egyáltalán egy olimpiai bajnoknak tanácsokat adni?
Persze, hogy lehet. A klubedzőm édesanyám, a felkészítő edzőm pedig Vasvári Erzsébet. Ki ismerne, ha ők nem?
Előfordul, hogy szigorúak?
Igen, de el is várom, hogy azok legyenek. Elég rutinos versenyző vagyok ahhoz, hogy ne vegyem be azokat a szövegeket, amelyeket mondjuk normál esetben egy anyuka mond a gyerekének. Hogy még akkor is dicséri, amikor nincs is rá oka. Én elvárom, hogy szépítés nélkül megmondják a véleményüket, hogy figyelmeztessenek arra, amit elrontok, mert csak akkor tudok javítani. Ők akkor is tudnak segíteni, amikor kudarcélmény ér, mert a versenyzésnek a lelki része is nagyon fontos, a rossz eredmények után fel kell állni a padlóról. Ilyenkor persze ott a család, a párom és a gyermekem is.
Ők hogy viselik a mostani hajszát?
Egészen jól. A párom sportember, nem kell neki megmagyaráznom, milyen nagy szükség van az edzésekre, teljesen tisztában van vele, milyen egy sportoló élete, a gyermekem meg pláne, hiszen ebben nőtt fel. Neki természetes, hogy nyáron alig találkozunk, ráadásul már felnőtt fiatalember, nem akar állandóan az anyukája szoknyája mellett ülni. A kapcsolatunk nagyon jó, maximálisan mellettem áll, és támogat. Azzal is, hogy az élete rendben van, az életfelfogása jó – emiatt tehát nem kell aggódnom. És ez jó, nagyon jó. Mert amúgy csak kapkodom a fejem a kamaszkori rettenetes történeteket hallva. Mi ezekből szerencsére kimaradtunk.
Mindig úgy gondoltam, még mielőtt egyáltalán beszélgettünk volna egymással akkor is, hogy önből rengeteg pozitív energia árad.
Honnan merít erőt ehhez az optimista életszemlélethez?
A rosszban is mindig próbálok valami jót keresni – ez tényleg így van. Még csak a sebeimet sem nyalogatom túl sokáig, inkább megpróbálom megoldani a problémákat. Úgy emlékszem, ez mindig is így volt az életem során. Persze mindenkinek vannak mélypontjai, de olyankor a családom és a barátaim segítenek.
Volt már valaha az életében nagy gödörben?
Igen, bár nem kifejezetten a gödör szó illik rá. Életem legborzasztóbb szakasza volt, amikor a kezem között halt meg édesapám. A halálával nemcsak szeretett családtagomat veszítettem el, hanem az edzőmet, a lelki támaszomat is. A mai napig nem tudom jól kezelni ezt a veszteséget. Persze az élet megy tovább, de minden egyes mozdulatom, minden egyes lövésem