Képzeljék el, ahogy a Napoli székházában, Diego Maradona életnagyságú szobra előtt vitatkozik Paolo, Giancarlo vagy Francesco, a klub programszervezője, és azt kérdezgetik egymástól: akkor most a Zalaegerszeggel játsszunk, vagy a Vasassal? Drága campaniai futballbarátaink gyaníthatóan egyik magyar klubról sem hallottak, fogalmuk sem lehet arról, hogy a Vasas annak idején Európa legjobbjai közé tartozott, és valószínűleg nem jutott el hozzájuk a hír, hogy bizonyos Koplárovics Béla góljával a ZTE nevű magyar csapat egyszer legyőzte a Manchester Unitedet.
A nápolyiak számára végül is mindegy volt, hogy melyik ország melyik csapatával edzőmeccselnek.
S talán így lehettek ezzel az Arsenal, a Crvena zvezda, a Sparta Praha és még ki tudja, hány nevesebb, a mieinknél gazdagabb klub vezetői is. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a szóban forgó angol, szerb és cseh egylet mégis magyar edzőpartnerre lelt. Magunk között szólva vegyük ezt megtiszteltetésnek, hiszen az Arsenal ott léphetne fel igen tetemes summáért, ahol csak kedve tartja: a londoni klub, Nick Hornby szeretett csapata olyan, mint egy utazó cirkusz vagy mondjuk a Rolling Stones, amelyet bizony dicsőség vendégül látni.
Csoda-e, ha Szombathely már most az „ágyúsok“ bűvöletében él?
De jó lesz nekünk meccselni még a Sparta Prahával is, hiszen van még mit tanulnunk, van még mit pótolnunk. Nem volt ez mindig így, egykoron a Fradi, az Újpest, a Honvéd és a Vasas telente Dél-Amerikába utazott, hogy világraszóló győzelmet arasson a Penarol, a Colo-Colo vagy valamelyik brazil klub felett. Akkoriban a mi aranylábú gyerekeinket hívták bemutató meccsekre, sztárokkal teletűzdelt tornákra, ma mi vagyunk az edzőpartnerek, a lelkes amatőrök, akik tanulni szeretnének. Nincs ezen mit szégyellni.
Ha már a BL vagy az UEFA-kupa nem hozza el tétmecscsen nekünk az igazi klasszisokat, érjük be edzőmecscsekkel.
A Napoli egyébként állítólag pénzt kap a Zalaegerszegtől. Olyan ez, mint amikor egy lelkes kamasz érett nőre vágyik. Az élmény már-már megfizethetetlen...