Klasszikus karrier

Éli a nyugdíjasok egyszerű életét?Éli a nyugdíjasok egyszerű életét?

Az én életem még annál is egyszerűbb most… Azt hittem, sokat fogok olvasni, filmeket nézni, sétálni, de még nem tartok ott. Egyelőre azt élvezem, hogy mindenre jutna időm. Érdekes dolog ez… Aki ismer, tudja, hogy sohasem görcsöltem a munkám miatt, a nyugalmam csak ritkán hagyott el, mégis, február végén, március elején kezdtem érezni, hogy oszlik bennem a feszültség.

Akármennyire is távol áll öntől az idegeskedés, a felelősség, az felelősség. Tizenöt esztendő ugyanott, vezetőként, a nulláról indulva…

…csak nehogy azzal folytassa, hogy a csúcsra jutva. Maradjunk annyiban, hogy sok elismerést kaptam, büszke vagyok az eredményeinkre, nincs miért szégyenkeznem.

Szerény vagy – már megbocsásson – álszerény? Egyik sem. Sikeres embernek tartom magam, ennyi a lényeg, de főként szerencsésnek. Elsősorban azért, mert élni tudtam a szerencsémmel. Például, ha 1968-ban lett volna junior-világbajnokság öttusában, lehet, hogy azt sem tudom a biztosításról, hogy eszik vagy isszák.

Elmagyarázná?

Persze. Kerettag voltam, de az olimpia miatt nem rendeztek vb-t, én pedig nem láttam esélyt rá, hogy a felnőttek között is vigyem valamire. Érvként legyen elég annyi, hogy a játékokon a Balczó András, Török Ferenc, Móna István trió nyert Magyarországnak aranyérmet. A Dózsa próbált segíteni, lovas rendőr lehettem volna, de hiába mondták, nem valószínű, hogy bevetnek mondjuk a Népstadionban egy kettős futballmeccs után, nem fűlött hozzá a fogam; a rendőr, az rendőr. Kaszkadőrködtem, voltam falradírozó, taxiztam, még tehertaxival is, de azt hamar abbahagytam, mert a rakodóm enyveskezű volt, és nem akartam a börtönben végezni. Végül biztosítási ügynök lettem. Tudja, miért?

Ha azt mondja, hogy elhivatottságból…

Dehogy. Azért, mert kötetlen volt a munkaidő, nekem pedig kellett a szabadság, mert estin végeztem a jogot, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy ne járjak le az uszodába. Így pedig reggel kilenckor lejelentkeztem a biztosítónál, tízkor pedig ott lehettem az uszodai focikon. Délután pedig jártam az ügyfeleket.

Mesélt erről a munkatársainak?

Persze. Példaként arra, hogy mi az, ami tilos, amit ma már képtelenség megcsinálni.

Ügynökből vezér… Olyan, mint egy klaszikus sportkarrier. A serdülőcsapattól az olimpiai bajnoki címig.

A végeredmény ezt sugallja. És persze az is, hogy – ismétlem – Fortuna nélkül nem mentem volna semmire. Legyen elég csak a slusszpoén: a hollandok egy fejvadász cégen keresztül szemeltek ki maguknak, pedig az N-N-ről még csak nem is hallottam, angolul pedig egyáltalán nem tudtam.

Az uszoda azért megmaradt?

Az évtizedek óta hagyományos vasárnapi focik szintjén mindig benne volt az életemben, most pedig újra járok a Csasziba, ahol gyerekeskedtem. Minden új, minden más, de az érzés visszajött: amikor felnézek az égre, a nap ugyanabból a szögből süt, s a budai hegyeknek is ugyanazt a szeletét látom, mint régen.

És ott van még a vízilabda. Aligha véletlen, hogy cége a pólósok főszponzora lett, ön pedig társelnöke a szövetségnek.

Ehhez kevés volt az én kötődésem. Látja, itt is a szerencse… Az évezred elején az volt az amszterdami központ koncepciója, hogy minden országban egyetlenegy sikeres, népszerű sportágat támogassanak a helyiek. A szlovákok a hokira szavaztak, a hollandok a futballra, mi pedig a vízilabdára. Ez 2002-ben történt, az olimpiai és világbajnoki cím, a nagy tornák érmei bennünket igazoltak. A társelnökség? Ez a cégnek, ha úgy tetszik, a pénznek szólt, nem nekem.

Most, hogy nyugdíjba ment, megmarad a sportág mellett az ING?

Valószínűleg nem, de ez nincs összefüggésben a személyemmel. A koncepció változott, most a Formula–1 áll a középpontban, a Renault-istálló, a melbourne-i és a mogyoródi futam.

Mérhető egyáltalán a sporttámogatások haszna?

Az ismertséget mindenütt vizsgálják, ám hogy mennyi benne a sport szerepe s mennyi az egyéb kampányoké, nem tudható. Kétségtelen, én fertőzött vagyok, de észrevettem, hogy egy-egy közvetítésnél rengetegszer tűnik fel a támogatók logója, így – ha más nem is történik – a cég neve mindenképpen rögzül. Egyébként ide illik a régi igazság: a reklámköltség fele kidobott pénz, csak sajnos nem lehet tudni, melyik fele az.

Miért van az, hogy komoly, elismert üzletemberek az általuk vezetett szövetségnél, klubnál eltűrik a szervezetlenséget, a trehányságot, a sikertelenséget, miközben ha a saját cégüknél tapasztalnának hasonlót, egy perc alatt kirúgnák a felelősöket?

A pénz miatt. Aki egy nagy, sikeres cégnél lesz kegyvesztett, hatalmas anyagi veszteség éri, a sportban dolgozók ahhoz képest bagóért dolgoznak. Mint ahogy a sport is fillérekből gazdálkodik a támogatóihoz mérve. A biztos anyagi háttér igyekezetre, folyamatos megfelelésre sarkall, önbizalmat ad, a magabiztosság pedig nélkülözhetetlen a sikerekhez. A mi sportszervezeteink nem gazdálkodnak, talán nem is sejtik, mi a nyereség. Csak költenek. Ezt szokták meg, ezt tudják. A társadalmi környezet pedig elfogadja őket ilyennek, nem kényszerít változtatásokra.

És még az is belefér, hogy a társelnök vigye a labdákat a csapat után.

Nekem belefér, nem esik le tőle a karikagyűrű az ujjamról; régen rossz, ha a külsőségek döntik el, ki mennyit ér. Meg aztán egy csapat csak akkor értékes, ha mindenki azt teszi hozzá a közös élethez, amit éppen kell. Edzés, meccs előtt nem az a fontos, kinek mi a pozíciója, hanem hogy minden a helyén legyen. A labdák is.

Ott lesz Pekingben?

Nem vagyok tagja a küldöttségnek.

Pedig még társelnök.

Nyugdíjas vagyok.