Reménytelen vadászat

A magyar klubok igazolnak – és mégsem.

Az ellentmondás csupán látszólagos, tudniillik az esetek jelentős többségében az a labdarúgó, akit a honi klubvezető (és nem feltétlenül az edző) potenciális erősítésnek gondol, legfeljebb a Soproni Ligában, további szerencsés esetben a Magyar Kupában, netán a Ligakupában képes lendíteni csapata szekerén – ami bizonyos szempontból még így is elismerésre méltó teljesítmény. A fenti verdiktet egyébként nem a sajtó vagy a szurkoló mond(at)ja ki, hanem az UEFA-kupában és a BL-selejtezőkön az utóbbi évtizedben elért eredmények.

A „miért nem izmosodnak a magyar kupaindulók?” kérdésre adható válaszok között felfedezhető némi reláció, a kérdés csak az, melyik az ok és melyik az okozat. A futball hazai nívóját figyelembe véve érthető, ha a nemzetközi mezőnyben is értékesnek számító labdarúgó nem, vagy csak a véletlen számlájára írhatóan igazol a Soproni Ligába (egybehangzó menedzseri vélemények szerint ez a „típus” a piacon 300-500 ezer euróba kerül, éves „fenntartási költsége” pedig minimum 200 ezer euró). A magyar elitklubok ugyanakkor nem akarnak és vélelmezhetően nem is tudnak ekkora összeget letenni egyetlen „fecskéért”, akivel még egyáltalán nem lenne garantálható, hogy az UEFA-kupában legalább a főtábláig (nem a csoportkörig!) eljut az együttes.

A színvonal mellett a magyar tulajdonosi kör európai mérvű jelentéktelensége is indokként szolgálhat a szinte reménytelen játékosvadászatra: a Bajnokok Ligájában évről évre próbálkozó, de a továbbjutásról rendre lemaradó Sahtar Doneck urával, a Forbes magazin 2005-ös gazdaglistáján is már a 35. helyre pozicionált Rinat Ahmetovval szemben Várszegi Gábor, Tarsoly Csaba és Szima Gábor neve a 2007-es lajstromra sem fért fel – az MTK, a Győr vagy a DVSC már csak ebből a szempontból sem említhető egy lapon az ukrán bajnokkal. A tatár származású Ahmetov négy éve 22 millió dollárt, a fenti hármas sokéves összesített költségvetésének megfelelő összeget fizetett egy, a brazilok között legfeljebb a második vonalba sorolható futballistáért, Matuzalemért.

Ennek megfelelően a magyar módi leginkább az „új játékost ingyen vagy olcsón” szlogen irányába tolódott el – a honi kivételt az utóbbi években az Újpest jelentette, a lilák sokat költöttek, viszont feleslegesen –, a DVSC ugyanis régóta ezt az utat járja, s ezúttal sem úgy néz ki, hogy a Dorge Rostand Kouemaha eladásából befolyó pénzt játékos(ok)ba fektetik a döntéshozók. Győrött új helyzetet teremtett az UEFA-kupa-indulás, s az ETO-ról elmondható, a megváltozott körülményekhez megpróbál alkalmazkodni – hogy mekkora sikerrel, augusztus végére kiderül. Az MTK, illetve Várszegi Gábor mind a két utat bejárta: az ezredforduló környékén a klub magyar szinten horribilis öszszegeket költött játékosvásárlásra, csakhogy a BL-kvalifikáció az akkori „könnyebb” időkben sem jött össze. A kék-fehérek első csapatát működtető gazdasági társaságból papíron évekkel ezelőtt kivonuló üzletember számára manapság az agárdi Sándor Károly Futballakadémia fejlesztése, a játékosnevelés és az eladás jelenti a perspektívát – jellemző, hogy az MTK az egyik legpasszívabb szereplő a magyar piacon, s a hírekben több előbb-utóbb távozó játékosról (Bori Gábor, Balogh Béla, Pollák Zoltán, Kanta József, Urbán Gábor), mint érkezőről esik szó, igaz, Agárd közben üzemzavar nélkül termel...

A kis kelet-közép-európai (valamint balkáni, baltikumi, skandináv stb.) klubok számára nem maradt más lehetőség, mint az előző évi keret egybentartása, a reménykedés és az ima, hogy az „értékmegőrzés” egyszer bejön, és valami hasonló csodát lát a világ, mint a 2005–2006-os BL-idényben, amikor a svájci outsider Thun a selejtezőkben a Dinamo Kijeven és a Malmőn átgázolva rövid ideig vendég lehetett az elitligában.

Csakhogy a görög szövetségi kapitány, Otto Rehhagel is megmondta: csodák csak harmincévente történnek.

Várnunk kell még egy keveset.