A katalóniai játékok előtt is tisztítótűzben perzselődtek emelőink

Miután újabb olimpiai ciklus telt el, remélhetőleg utoljára kell említést tenni egy cikk elején (közepén, végén…) az athéni eseményekről, amelyek az élet árnyékos oldalára száműzték a magyar súlyemelést. A négy évvel ezelőtti doppingvétségek után a tisztítótűz ideje jött el, már „csak” az a kérdés, meddig kell még perzselődniük benne az utódoknak. Egy biztos: az éremszerzésről jó időre le kell(ett) mondani, szerény, az elrugaszkodást elősegítő célokat kell(ett) kitűzni. Ilyen volt az olimpiai kvóták megszerzése (bizony, többes számban!), ám most keserű mosollyal a szájszegletekben örülünk annak az egynek is, amelyet a férfiak kivívtak.

Sajnos még csak jósolnunk sem kell, egyszerűen megállapíthatjuk, hogy minden idők legsikertelenebb olimpiai szereplését könyvelheti majd el Pekingben a sportág. Az eddigi mélypont a barcelonai viadal volt, amelyen az 56 kilós Karczag Tibor hatodik helyezése jelentette a csúcsot, amúgy valamennyi, a részvételünkkel megrendezett nyári játékokon termett legalább egy medália. S hogy mi az öszszefüggés Barcelona és Peking között?

Az, hogy 1992-ben is tisztítótűzből érkeztek a magyarok a verseny helyszínére, hiszen négy évvel korábban Szöulban két emelőnket, Csengeri Kálmánt és Szanyi Andort is kizárták a versenyből. A két olimpia lélektani háttere tehát megegyezik, a különbség mégis óriási: a katalán fővárosban tízen léphettek pódiumra, míg a kínai metropolisban csak egyvalaki próbálhat szerencsét.

De ki lesz az a valaki? Erre a kérdésre csak július elején kaptuk meg a választ. Különleges volt a helyzet, és újra érdemes a pszichológiai háttér sajátosságát kiemelni. Mert míg a kvalifikációs versenyek (a 2006os és 2007-es világbajnokság, valamint az idei kontinensviadal) során versenyzőink egy emberként küzdöttek a nem személyre szóló kvótákért, időközben fordult a helyzet. Az egy indulási jogért többen harcoltak.

A szövetség a viadalokon nyújtott teljesítmények alapján a nyíregyházi Ádám Róbert (56 kg) és Baranyai János (77 kg), valamint a szegedi Nagy Péter (+105 kg) közül választotta ki a szerencsést. Ők hárman május 5-én vonultak edzőtáborba, és két hét tatai munka-egy hét otthoni felkészülés ritmusban hangoltak az olimpiára, pontosabban a döntéshozatalra.

„Jó hangulatban edzenek a srácok – szögezte le még májusban Juhász István szövetségi kapitány. – Nincs kidolgozva különleges szempontrendszer a kiválasztásukra, egyszerűen jó formában kell lenniük, és sok függ attól, milyen eséllyel indulnának a saját súlycsoportjukban. Remélhetőleg június közepén sok mindent megtudunk a riválisok nevezéséről, így addigra kitisztulhat a kép. Merész terveket nem szőhetünk, ha a magyar induló bejut a tíz közé, az maga lenne a mennyország.”

A szakvezető elismerte, nem volt lényeges különbség a három pályázó között, így bizonyos mértékig szubjektív döntés született.

„Egészséges rivalizálás folyik közöttünk, nincs féltékenység, és nem is lesz – mondta magabiztosan Nagy Péter. – Legfeljebb annyi a változás, hogy sokkal kevesebben vagyunk az edzőtáborban, mint az áprilisi Európa-bajnokság előtt, így csendesebben is telnek a napok. Egyelőre nem élem bele magam a pekingi indulásba, inkább az edzésekre összpontosítok.”

Nos, jól tette, hogy nem élte bele magát, mert a választás végül nem rá, hanem Baranyai Jánosra esett.

Sajnos a nők nem harcolták ki az indulási jogot, holott Márkus Erzsébet és Krutzler Eszter révén csak ők szereztek érmet a legutóbbi két olimpián.

S akkor tömören az esélyekről.

Miután 2000 óta nem fedhető le minden súlycsoport (a férfiaknál hat, a nőknél négy versenyző indítható országonként, egy kategóriába ketten is nevezhetők), több ország számára nyílik esély a győzelemre. A hölgyeknél mégis meglehetősen egyhangú a kép, hiszen a legutóbbi két világbajnokságon öt-öt kínai aranyérem született a hét kategóriában, és a papírformát igazolná, ha a négy kínai induló közül legalább három a dobogó tetejére állna augusztusban. Az ázsiai fölényt érzékelteti, hogy Athénban három kínai és két thaiföldi nyert, egy-egy cím jutott a törököknek és az ukránoknak.

A férfiaknál sokkal színesebb a paletta, évek óta rengeteg ország osztozik a dobogós helyeken. A legutóbbi két olimpián, illetve vb-n legfeljebb duplázni tudott valamelyik nemzet, 2006-ban Santo Domingóban például hét országba került a nyolc súlycsoport aranyérme. Mindenki érdeklődve várja, hogy az iráni Hosszein Reza Zadeh (+105 kg) belép-e a háromszoros olimpiai bajnokok négyes csapatába, és vajon e kvartett tagja, a török Halil Mutlu történelmet ír-e negyedik ötkarikás aranyával.

Reza Zadehet régen láttuk, nem indult a tavalyi világbajnokságon és az idei Ázsia-bajnokságon sem, Mutlu pedig kétéves eltiltása után az áprilisi Eb-n tért vissza, ahol kiderült: messze jár régi önmagától. Több mint harminc kilóval elmaradt saját világcsúcsától, és testsúlykülönbséggel kikapott a moldovai Igor Bourtól.

Pekingben azonban minden visszazökkenhet a régi kerékvágásba…