Az amerikaiak először indulnak legnagyobb sztárjuk nélkül

Egyáltalán nem véletlen, hogy a modernkori játékok 1896 óta íródó története során soha egyetlen, hölgycsapatok részvételével megrendezett eseményt sem követtek végig annyian a stadionok lelátóin, mint az 1996-os olimpiai finálét – legyen szó bármilyen sportágról. Az újkori olimpiák centenáriumi évében vették fel a programba a női futballt, amely az Egyesült Államokban sokkal korábban vált elfogadottá, mint a profi „socceristák” találkozói.

Az általános és a középiskolákban a lányok kimagasló létszámban választották sportágukul a labdarúgást. Aztán volt, aki lemorzsolódott, de az egyetemi csapatokban is milliók (!) kergették a labdát, és a profi liga mérkőzései is rendre táblás házak előtt zajlanak. Nem lehet tehát a véletlen számlájára írni, hogy az Egyesült Államok válogatottja mindig főszerepet követel magának az olimpiai játékokon.

Sőt!
Nem rendeztek még finálét a csillagos-sávos lobogót a vállukra tetováló hölgyek nélkül, és a három alkalomból kétszer fel is állhattak a dobogó legmagasabb fokára az amerikaiak, akik éppen akkor buktak a legnagyobbat, amikor a legnagyobb esélyesnek kiáltották ki őket: a sydneyi olimpia döntőjében, a talán még a férfifutballra esküvők táborát is kielégítő összecsapáson, elképesztően izgalmas mérkőzésen a norvég válogatott hosszabbításban 3–2-re megverte a begörcsölő kimagasló esélyest.

Pedig Tiffeny Milbrett már az 5. percben vezetést szerzett az amerikaiaknak, akik akkor úgy gondolták, csupán ki kell várniuk, hogy a nyakukba akasszák az aranyérmet. Csakhogy a norvégok egy perccel a szünet előtt egyenlítettek, majd Ragnhild Gulbrandsen a 78. percben a vezetést is megszerezte az európaiaknak, akik már-már győztesnek érezhették magukat – de Milbrett kisasszony a nagy pánikban a 92. percben 2–2-re mentette az állást. Hiába, mert a hosszabbításban a vérszemet kapó norvégok még berámoltak egyet, úgyhogy lett nagy sírás-rívás az Atlanti-óceán túlsó partján. Abban a két döntőben, amelyben nyertek az amerikaiak, a kínaiakat, illetve a brazilokat múlták felül.

Ami egyébként férfilélek számára leginkább megmaradt a női futballból, az egy 1999. július 10-i emlékkép: a pasadenai Rose Bowl Stadion – itt rendezték az 1994-es férfi-vb döntőjét is – 90 185 (!) nézője előtt bizonyos Brandy Chastain, az amerikai válogatott középső védője a Kína elleni világbajnoki finálé mindent eldöntő tizenegyespárbajában, miután belőtte a csapata számára aranyérmet jelentő gólt – levette a mezét, és mint egy zászlót lobogtatta. Bár maradt a szemrevaló hölgyön egy kis kebeltakaró, aki látta, sosem felejti el...

Mint ahogy aki látta, sosem felejti, hogy annak a csapatnak – miként a 2007-es kivételével mindegyiknek, amely világbajnokságon szerepelt – tagja volt egy Mia Hamm nevű hölgy, aki 1987 és 2004 között 275 (!) válogatott mérkőzésén 158 (!) gólt szerzett. Két olimpiai és két világbajnoki címe van – az 1991 óta hölgyek számára rendezett vb-ken kétszer amerikai, kétszer német és egyszer norvég győzelem született –, s tagja a Hírességek Csarnokának, továbbá az Egyesült Államokban megválasztották minden idők legjobb női sportolójának (ez sem kis elismerés Amerikában a tradicionális futballnak).

Nem hiányzik a FIFA a világ legjobb 125 élő futballistáját tartalmazó listájáról sem! Ezt a névsort Pelé vezeti, férfiak s nők együtt szerepelnek rajta!

A napvilágot Mariel Margaret Hamm néven meglátó, most is csupán 36 esztendős hölgy 2004-ben olimpiai arannyal a nyakában abbahagyta a futballt, ám társnői nélküle is esélyesek a címvédésre. Ami nagyon zavarja az amikat, hogy a riválisok óriásit fejlődtek az elmúlt években. Olyannyira, hogy az utóbbi két vb-t, 2003-ban – ráadásul az Egyesült Államokban –, s 2007-ben Kínában Németország nyerte meg, s a német hölgyek az olimpián ismét a dobogó legtetejére szeretnének állni.

De az elmúlt esztendőben a világon minden egyéni elismerést – FIFA World Player of the Year, a világbajnokság aranylabdája és aranycipője – begyűjtő Marta vezérletével a brazilok is szeretnék megelőzni az éremtáblázaton férfi honfitársaikat. És akkor még nem beszéltünk a házigazda kínaiakról.

Magyarokat ne keressünk a mezőnyben, még az Európa-bajnokságra kijutás is az álmok kategóriája, az olimpiára pedig a világbajnokságokon keresztül vezet az út. Tizenkét csapat vesz részt az ötkarikás játékokon, három csoportból az első kettő és a két legjobb csoportharmadik jut tovább, majd egyenes kieséses rendszerben játszanak. A csoportbeosztás. A-csoport: Kína, Svédország, Argentína, Kanada. B-csoport: Koreai NDK, Nigéria, Németország, Brazília. C-csoport: Norvégia, Egyesült Államok, Japán, Új-Zéland.