Nagy kaland az élet

Mikor látta legutóbb a Vasast?Mikor látta legutóbb a Vasast?

Várjon csak!?

Valamikor a tavasszal, a tévében… Eléggé szégyen…

Miért lenne az?

Mert én még azt is tudom,

hogy Bakó – Lőrincz, Teleki, Kontha – Szilágyi II, Vadász – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Berendi, Illovszky… Szóval nem ma kezdtem… És ma is szeretem nézni a meccseket, rendre rácsodálkozom, hogy mi mindent lehet csinálni egy labdával, olyan dolgokat, amelyeket én sohasem tudtam, pedig jobbszélső voltam és szélvészgyors.

Hol játszott?

Az intézeti válogatottakban. A nyolc általánost nyolc intézetben jártam ki, s mindenhol beválogattak. A futball óriási dolog, szeretem nézni és – ha hiszi, ha nem – látok némi reménysugarat nálunk is az előbbre lépésre. A tehetségesebb gyerekek külföldön játszanak, ahol valódi a mérce, ebből lehet valami.

Egyébként is szereti a fiatalokat, ahol tudja, segíti őket.

Ez természetes. Jó nézni őket, érezni a lendületüket, meg aztán csinálhatok én akármit, mindenképpen ők jönnek utánunk. Ahogy a fociban, a filmben is tehetséggyanúsak a maiak, a tehetségre pedig sohasem voltam irigy, mert mindig tudtam, tudom, hogy én is az vagyok. Amibe az is beletartozik, hogy változom, a tapasztalataim formálnak.

Például?

Például a filmkészítésnél… Annak idején, az úgynevezett alkotói filmek korszakában azt akartam, hogy a színész szinte egy legyen velem. A Sárika, drágám! forgatásán a főszereplő Kern Andrásra ráadtam a bőrdzsekimet, a sapkámat, beültettem a Steyr Puchomba, így éreztem hitelesnek a figurát. Idővel aztán rájöttem arra, hogy az embernek úgy kell csapatot választania maga köré, hogy mindenkinek meglegyen a maga helye. A színésznek főként. Mert – kérdezem –, hogyan tudnék én például olyan instrukciót adni Kállai Ferencnek az adott figuráról, amilyent ő ne tudna – jobban. Vagy Garas Dezső…

…akiről azt mondta, mindig bekúszik a fantáziájába, ha eszébe jut egy film.

Persze. Amikor olvasom a forgatókönyvet, néha becsukom a szemem, és azt a színészt keresem meg, akinek az arca elsőre beugrik a figuráról.

Mint a jó edzők… Játékosokban gondolkozik.

Harmincöt éve jött ki a Régi idők focija, benne a közhely: „Kell egy csapat…” Ennél banálisabb megállapítás talán nem is létezik, talán csak a Ripacsoké, hogy „Egyedül nem megy…” Egyszerű, mint a pofon, viszont rengeteg rétege van. Szól a vágyakról, a teljesítményről, a magányról, szinte mindenről, ami az embert jellemzi. Aki tehetséges, tisztában van azzal, mit tud, de jobban érdekli, hogy mit nem. Ez a kulcs, ezekre a posztokra kell találnom olyan embereket, akik legalább olyan tehetségesek, mint én, de nem nagy baj, ha tehetségesebbek.

Az évezred elején szerette volna megfejteni az 1990 utáni világot. Sikerült?

Tudok benne élni. Sok olyan dolog van körülöttünk, amely nem méltó az emberhez, de meg lehet találni azokat a réseket, amelyek közé befurakodva a saját képességeidet, vágyaidat beteljesítheted. Nekem az egyik stabil pont a családom, szeretek hazamenni, a másik pedig a Hunnia, ahol mindig találok négy-öt olyan embert, akivel jól érzem magam. Az a fél-egy óra, amíg eljutsz az egyik helyről a másikra, szörnyű, beköpnek az ablakodon – ezt most képletesen értem –, de el lehet viselni. Sőt. Olyan, mint egy nagy kaland.

Kaland?

Igen. Nagyon érdekes formájú állatokkal és növényekkel találkozom, igyekszem biztos helyre jutni előlük, a legbiztosabb támpont én magam vagyok. Ha az ember jóban van saját magával, nem lehet baj, márpedig én baromi jóban vagyok a Sándor Palival, nagyon szeretem őt, és ő is szeret engem. Ha nem így lenne, mást sem tudnék szeretni. És megőriztem a naivitásomat, ha megismerkedem valakivel, nem hiszem azonnal, hogy át akar verni. Jó, jó, tízből hét persze hogy megpróbálja, de ez nem veszi el a kedvemet, s nem csak azért, mert észnél vagyok, és többnyire nem sikerül neki. A másik titkom, hogy elhatároztam, sokáig fogok élni, pontosan százhat évig. Megvan, mit hogyan csinálok addig, a lényege, hogy igyekszem minden pillanatban megtalálni azt, ami jó. Hiszi, nem hiszi, gyakran sikerül. Tudom, ez dicsekvésnek hat, de tényleg jól érzem magam a bőrömben.

A Hunniába hazatért, mondhatnám úgy is, hogy most a nevelőegyesülete első embere.

Én is azt hittem, hogy egyből otthon leszek, naiv voltam, mert semmi sem volt olyan, amilyen volt. Most már rendben mennek a dolgok. Sok általam szeretett, tehetséges ember jár be hozzám, filmet akarnak csinálni, én pedig tudok nekik segíteni benne. És amikor beülök velük a vágószobába, tényleg hazaérkezem, kevés olyan dolog történhet ott, ami ne lenne benne a génjeimben.

Régen az emberek tudták, ki rendezett egy-egy filmet, ma viszont már a színészek viszik a mozit.

Nem is annyira a színészek, inkább a sztárok. Ha megnézi az ötvenes években készült magyar filmeket, a legegyszerűbb blődlik is azért lehetnek ma is sikeresek, mert valódi, hús-vér színészek játszanak benne. A sztárok viszont olyanok, mint az intim betét, eldobhatók, ma ezt, holnap azt kapják föl. De nem lesz ez mindig így… Az élet megszűri majd a mezőnyt, nem tudom, mikor, de eljön az ideje, hiszen a plakátokra folyamatosan ki kell írni a neveket.

Sztárok nélkül a sport sem létezhet.

Persze hogy nem. De az utókor valósan ítél. Aligha véletlen, hogy amikor a Vasasról kérdezett, a Bakóval kezdődő és Illovszkyval végződő csapat összeállítását kezdtem el darálni.