A Jövő SC fiatal versenyzője élete első ötkarikás játékára készül

Kovács Emese vándordíjat kapott. Az idei országos bajnokságon megnyerte ugyanis a 200 méter mell döntőjét, így az olimpiai bajnok Kovács Ágnes által létrehozott díjat elsőként a Jövő SC fiatalja vehette át az alapítótól.

– Tudja, hogy Kovács Ágnes azt mondta, nagyon örült, hogy önnek adhatta át a díjat?

– Nagyon boldog vagyok! Tényleg ezt mondta?

– És még azt is hozzátette, korábban ő tanácsolta önnek, hogy ha van hozzá kedve, ússzon, versenyezzen mellen is.

– Ez valóban így volt. Aztán amikor tavaly, a rövid pályás országos bajnokságon száz méter mellen mindössze négy tizeddel kaptam ki tőle, már kifejezetten bátorított. Egyébként nekem is nagyon jó, ha nem csak a pillangóra összpontosítok, az úgy túl unalmas is lenne. A mell kirándulás számomra, mostantól csak a pillangó marad.

– Célegyenesbe fordult az olimpiai felkészülés, az országos bajnokság volt az utolsó verseny. Nagyon sok számban elindult, látszik, hogy meglehetősen fáradt.

– Rettenetesen. Az volt a cél, hogy minél több számban ússzak, nem feltétlenül az eredmények, sokkal inkább a terhelés miatt. De ezután sincs megállás, hétfőtől már a Margitszigeten edzőtáborozunk két hétig, aztán pedig utazunk Pekingbe.

– Várja már?

– Hú, nagyon! Közben pedig iszonyatosan izgulok. Sokat hallottam már arról, hogy az olimpia teljesen más, mint a többi világverseny, ha ehhez hozzáteszem, hogy a kínaiak kicsit őrültek, és kiváló rendezők, szinte biztos, hogy nagyszerű olimpia vár ránk.

– Önnek az első lesz.

– Igen, de ez nem foglalkoztat. Első vagy nem első, nem számít, úsznom kell, lehetőleg minél gyorsabban, ez a lényeg.

– És már rögtön az elején belekezd, ahogyan szokott?

– Tudom, sokan mondják, kész öngyilkosság így elkezdeni a kétszáz méter pillangót, de nekem így jó, ez fekszik! Ráadásul akkor sem vagyok gyorsabb a táv második felében, ha az elején visszafogom magam. A tavalyi ifjúsági Európa-bajnokságon versenyeztem így először, és aranyérmes lettem.

– Ez tudatos döntés volt akkor?

– Egyáltalán nem. Hogy egy percre kezdtem az első százat, mindenkit meglepett. Azóta viszont minden versenyen ez a taktikám. Már csak a félelem miatt is ez vált be.

– Fél a versenyeken?

– Talán kérdezze meg az edzőmet, a társaimat, hogyan viselkedem egy-egy verseny előtt.

– Megtettem…

– Akkor tudja, hogy már-már kibírhatatlan vagyok ilyenkor. Állandóan azt hajtogatom, hogy „Úristen, biztosan nem fog sikerülni!”, pedig legbelül általában érzem, hogy felkészültem, jó formában vagyok, mégsem tudom leküzdeni a félelmeimet.

– És ilyenkor mi vagy ki segít?

– Semmi, erre nincs orvosság.

– A bemelegítés során van valamiféle rítus, kabala, amelyhez ragaszkodik?

– Mindent ugyanúgy kell csinálnom, ahogyan megszoktam. Ugyanabban a sorrendben. A legfontosabb, hogy a futam előtt pontosan egy órával kell kijönnöm a medencéből.

– És aztán mit csinál, mivel telik el az a hatvan perc?

– Ülök, fekszem, járkálok, és közben rettenetesen izgulok.

– A bemutatkozásnál aztán enyhül a feszültség?

– Akkor jön csak ki igazán rajtam! Remeg mindenem, alig állok a lábamon, de tudom, innen már nincs visszaút. A rajt után aztán rögtön belekezdek, úszom, ahogy csak bírok.

– Ugye nem mondja komolyan, hogy a félelem hozza ki önből ezt a nagy iramot?

– Pedig így van! Annyira félek, hogy megyek, ahogyan a csövön kifér.

– Valószínűleg sokadjára hallja már a kérdést, mégis kikerülhetetlen: mire lehet elég ez az olimpián?

– Tudom, hogy az emberek konkrétumokat szeretnének tőlem hallani, de higgye el, most nem gondolkozom másban, mint hogy megjavítsam az egyéni csúcsomat. A 2:06.71 perces időt az idén márciusban úsztam az eindhoveni Európa-bajnokságon, bízom benne, hogy sikerül tovább faragnom belőle.

– Gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy ma mindenki arról faggatja, mit vár magától Pekingben?

– Akkor még nem, hiszen hétévesen még nem is tudtam úszni. Csak kilencévesen tanultam meg, igaz, két-három hónap múlva már megyei bajnokságokat nyertem. Kazinbarcikán éltem, de tizenegy évesen Budapestre költöztem, és Fehérvári Balázshoz kerültem, aki azóta is az edzőm.

– Jól tudom, hogy először nem is a pillangó volt favorit?

– Versenyeket nyertem négyszáz méter vegyesen. Mind a négy úszásnemben jó voltam, és talán még vagyok is. Jó az állóképességem, az eredmények is jöttek, kézenfekvő volt, hogy ebben a számban versenyezzek.

– Miért változtatott, mi történt?

– Ifjúsági olimpiát nyertem kétezer-ötben négyszáz méter vegyesen, ugyanitt kétszáz méter pillangón harmadik lettem. Utána azonban a vegyes már nem ment jól, ám kétszáz méter pillangón megúsztam az ifjúsági Európa-bajnoki szintet, és kétezer-hatban a negyedik helyen végeztem. Tavaly pedig megnyertem az ifi Európa-bajnokságot úgy, hogy 2:08.55-öt úsztam, ez pedig már jóval az olimpiai A-szinten belüli idő volt. Akkor dőlt el minden.

– Olyannyira, hogy az elmúlt egy év eredményeinek köszönhetően már éremesélyesként emlegetik. Jól viseli a média érdeklődését?

– Kibírom… Néha persze fáradt vagyok, olyankor azért nehezemre esik mosolyogva interjút adni. De ez nem panasz, hiszen tudom, hogy az eredményeimnek köszönhetően többen kíváncsiak rám, mint korábban. Igyekszem megfelelni a kívánalomnak, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy saját magamnak feleljek meg. Minden energiámat az edzéseknek, a felkészülésnek szentelem. Csak ne motoszkálna bennem már most, ami minden verseny előtt, hogy „Úristen, biztosan nem fog sikerülni…”