Néhány nappal ezelőtt még minden rendben volt. A parton mosolyogva beszélgettél csoporttársaiddal, álltad a zrikákat a néhány perces késés miatt – laborvizsgálaton jártál a Sportkórházban, s egy picit megcsúsztál időben –, majd a szokásnak megfelelően a vízre tetted a hajót. Az imádott, szeretett kenut.Egyszerű, résztávos edzés volt, de Te az élen jártál. Ott is, akkor is. Ahogyan mindig. „Koló már csak ilyen” – mondta az edződ, Ludasi Róbert a motorosban ülve. És hosszasan mesélt a maximalizmusodról, elhivatottságodról, odaadásodról és persze a rigolyáidról is. Bár utóbbi szót sokszor nevetve kikérted magadnak, azt mondtad, ez inkább vénemberekhez való...„Koló már csak ilyen” – mondta az edződ, s ebben a néhány szóban minden benne volt, ami benneteket összefűzött. Szeretetteljes tisztelet, őszinte csodálat, elfogadás, a közösen megélt napok, percek felemelő pillanatai, kemény ütközetei, szürkeségei és színei... Most pedig itt a gyász. Kegyetlenül, érthetetlenül, fájóan – és feketén. Nem akarom, nem akarjuk látni. Bennünk egészen más képek élnek. Ahogy kikapaszkodsz a stégre, nagyot kortyolsz a kulacsodból, majd már a gyúrópadon fekve mosolyogva ecseteled, 36 esztendősen miként dacolsz az idővel. Mert nem rejtetted véka alá, hogy keményen küzdesz. Fájt a munka, sajgott a kéz, a váll, zihált a tüdő, de tudtad, hogy Pekingben már az utolsó húzások várnak rád. És a fájóan szép, sikeres búcsú a régi szerelemtől, a kenutól s az új jövő a menyasszonyod oldalán. Mert már vágytál a családra, amelynek ugyanolyan biztos pillére akartál lenni, mint amilyen hosszú éveken át a magyar kajak-kenu sportnak voltál. Most összeomlott minden. S nincs szó, amely enyhítené, nincs arany, amely pótolhatná, nincs semmi, ami feledtetné. Csak csend és gyász. Nyugodj békében, Koló!