Lőj, Dömötör, lőj!

Tokió egyszer már házigazdának érezhette magát, a császár parancsára azonban lemondtak a rendezési jogról, miután háborúzni kezdtek Kínával, aztán az 1940-es olimpia a világháború miatt egyébként is elmaradt. 1959-ben a NOB müncheni kongresszusán Detroitot, Bécset és Brüsszelt megelőzve Tokiónak ítélték a XVIII. nyári olimpia rendezési jogát. A japánok igyekeztek kitenni magukért, szebbnél szebb sportlétesítményeket építettek, korszerűsítették az úthálózatot és a metróvonalakat is. A játékok sikerét az sem tudta beárnyékolni, hogy Nyikita Hruscsov az olimpia idejére időzítette a világ első föld alatti nukleáris kísérletét.

A technika vívmányainak köszönhetően – elvégre Japánban vagyunk – a világ számos országában a sportrajongók televízión kísérhették figyelemmel az eseményeket. Hatmillió belépő talált gazdára, s amikor október 10-én a csillogó-villogó Olimpiai Stadionban Hirohito császár megnyitotta a játékokat, 93 ország 5140 sportolója állt bevetésre készen, s csaknem nyolcvanezer ember ugrott talpra a lelátón, amikor Szakai Josinori befutott a lánggal a stadionba. Nem híres sportembert kértek fel a szervezők a kitüntető szerepre, hanem olyasvalakit, aki 1945. augusztus 6-án született Hirosimában, pontosan abban az órában, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát a városra, a béke jelképeként szimbolizálva az olimpiai eszme nagyszerűségét.

A faji megkülönböztető rendszer miatt a dél-afrikaiak nem vehettek részt a játékokon, és az észak-koreaiak, valamint az indonézek is hazautaztak egy nekik nem tetsző NOB-rendelkezés miatt. Mindez azonban nem befolyásolta a világot abban, hogy nagyszerű versenyeknek, kiváló eredményeknek tapsoljon. A rendezők csupán az októberi időjárással nem tudtak mit kezdeni, s az örökös eső öszszefolyt könnyeikkel, amikor a „szent sportág”, a cselgáncs abszolút kategóriájában a holland Anton Geesink végigverte a mezőnyt, köztük a japánok bálványát, Akio Kaminagát. Az ausztrál úszó Dawn Fraser, a szovjet evezős Vjacseszlav Ivanov és az amerikai diszkoszvető Al Oerter másodszor is megvédte olimpiai bajnoki címét, s az uszodában verhetetlennek bizonyult egy 18 éves, szőke amerikai, a négy aranyérmet hazavivő Don Schollander. Mi lett volna, ha még a 4x100-as vegyes váltóra is benevezik? Az atlétikai pályán az új-zélandi Peter Snell parádézott a középtávokon, s a maratoni távon Rómában mezítláb diadalmaskodó etióp Abebe Bikila ezúttal sportcipőben is a leggyorsabb volt 42 kilométeren.

A magyar csapat kiválóan szerepelt, tíz számban győztek sportolóink. A vívók még sohasem szereztek ennyi aranyat – négyet – egy olimpián, mint ezúttal. Polyák Imre negyedik próbálkozására a csúcsra ért a birkózószőnyegen, s itt nyerte első aranyát a csodálatos Kozma „Pici”. Török Ferenc ravasz versenyzéssel győzött az öttusázók egyéni versenyében, s a csapat is nyilván előrébb végez a harmadik helynél, ha Balczó Andrást és Móna Istvánt egy rosszul elsült romániai „bevásárlás” miatt nem tiltják el előzőleg. Egy ismeretlen fiatalember, a sportlövő Hammerl László nyert a „mesterlövészek” között, s két csapatsportban is a magyar himnuszt játszották el. A labdarúgó-válogatott öt meccsen 22 gólt rúgva ért a dobogó tetejére, és amire minden magyar szurkoló emlékszik, az a vízilabdázók sikerét megörökítő Szepesi György-közvetítés, amikor egy ország ült feszült csendben arra várva, mi lesz a sorsa a labdának, miután elhangzott a „lőj, Dömötör, lőj!” elfúló csatakiáltása a legendás riporter szájából a magyar– szovjet meccs utolsó percében. Mint ahogy azóta már azt is tudjuk, hogy Dömötör Zoltán nem lőtt, hanem ejtett, s a labda a hálóban kötött ki. Magyarország legyőzte a Szovjetuniót, és a sportág történetében ötödször is olimpiai bajnok lett. Ám amíg a volt úszó kezét elhagyta a labda, nem csak a szurkolóknak tűnt beláthatatlanul hosszú időnek. „Hogy mire vártam? Hát arra,

hogy elsüllyedjenek az oroszok. Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de nemcsak a kapus, hanem az egyik bekk is ott tornyosult előttem. Nem lehetett ész nélkül bombázni, ezért csináltam három lövőcselt, majd ejtettem a hosszú sarok felé. Nekem is örökkévalóságnak tűnt, amíg a hálóba jutott a labda” – emlékezett a MOB honlapján az érintett. ½

Következik 1968, Mexikóváros