Óriás a vízben

Tízes sapkaszáma alapján következtethetnénk arra, hogy a vízilabda nevű játék egyik művészéről lesz szó, ám a feltételezés helytelen. Írásunk főszereplője durva, önző, vad izomkolosszus. Mindamellett világklasszis.

A fentebb említett jelzők mellett azonban Alekszandar Sapics pályájának egyik legjellemzőbb motívuma az a kilencvenes évektől napjainkig tartó országaprózódás, amelyben hazájának része volt: 2001ben Jugoszláviával, 2003-ban Szerbia-Montenegróval, 2006ban pedig Szerbiával lett Ebgyőztes. Csak hogy fokozzuk: az idén éppen az egyik, az egykori sokszereplős államszerveződésből kilépő tag, Montenegró lett az Európa-bajnok, két év múlva meg egy másik volt államtárs, Horvátország fővárosa, Zágráb lesz a helyszín.

Sapics forrófejűségéről a 2003-as világbajnokság elődöntőjében bárki megbizonyosodhatott. Az Olaszország elleni csata nem úgy alakult, ahogy ő és társai elképzelték. A kapus, Denisz Sefik ujja kiugrott a meccs elején, a mezőnyjátékosok pedig a 3–3-as félidő után brutális védekezésbe vagy inkább támadásba fogtak. A nagy kivetítőn premier plánban láthatta mindenki, ahogy az egyik szerb-montenegrói lerúgja ellenfelét, aztán Alekszandar Csirics kézzel sújtott le, zárásként maga Sapics következett, nagyképernyős merényletét csere nélküli kiállítással díjazták. Tekintve, hogy ekkor, alig fél perccel a vége előtt 5–4-re vezetett Itália, Szerbia-Montenegró azonnal időt kért, kieszközölve, hogy dupla vagy semmi alapon négyméteressel jöhessen a rivális. Csakhogy a rutinos Carlo Silipo bevágta a büntetőt – miután a cserét sérülése ellenére nem kérő Sefik nem foglalta el helyét, így kiállítása után Vanja Udovicsics tempózott a kapu elé –, azaz Predrag Jovics hiába lőtt egyet a túloldalon, Szerbia-Montenegró kikapott. Veszíteni azonban nem tudott: a társakkal egyetemben hőzöngő Dejan Szavics és Sapics tettleg is bántalmazta a játékvezetőket, úgyhogy mire a magyarok megnyerték a vb-t – az állampáros pedig bronzérmes lett –, a FINA kiosztotta története két legsúlyosabb büntetését: 2003. július 25-től számolva Szavics hat, Szapics kilenc hónapig nem játszhatott nemzetközi meccsen. Két esztendővel később, amikor a Partizan ellen játszott LEN-kupa-döntőt, Sapics volt klubja őt szidalmazó szurkolóival kapott hajba, majd elviharzott a színről.

Ennél is jobban fájhatott neki a 2004-es olimpia fináléja, amikor 3–0-ra és 7–5-re is vezetett Szerbia, mégis a magyarok győztek, úgy, hogy a végén idő hiányában épp Sapics nem tudott már lőni. Fortyogó dühét egy szerb mozifilmben adta ki, egy Gangula nevű helyi bandavezért alakított. Az életben aztán egy ilyen figura özvegyét vette el feleségül, majd belépett a Demokrata Pártba.

Eseményből persze korábban sem volt hiány, Sapics például azért váltott csapatot tinédzserként, mert nevelőegyesülete, a Crvena zvezda uszodáját bezárták. Úgyhogy a Partizan sapkájában mutatkozott be a bajnokságban – 13 évesen. Nem sokkal később viszont visszatért, de nem messze már alakulgatott egy elitalakulat, a Becsej… Amellyel betakarított minden lehetséges díjat, érmet, kupát, ráadásul magyar segítséggel. Merthogy nevezett egyesületnek akkortájt bizonyos Kásás Zoltán volt az edzője, a keretben pedig megfordult Biros Péter, Mészáros Csaba, Molnár Tamás, Tóth László és Vincze Balázs is.

A hőskorban Sapics rászokott arra, hogy gólkirály legyen minden eseményen, amelyre nevezik. Az 1999–2000-es Bajnokok Ligája-döntőben például ötöt szerzett a Mladost ellen, 39-cel zárva a kupaévadot. Mindennek van azonban hátulütője: egyrészt a Becsej nem bírta a fél évtizedes ipari mértékű aranytermelést, s csődbe ment, másrészt Sapics szokása rabja lett, egyre inkább az érdekelte, hogy megszerezze a gólkirályi címet, hogy aktuális csapata ezzel előrébb kerül-e, másodlagossá vált. Óbecse büszkeségének eltűnése után Olaszország felé vette az irányt, mint oly sok kiváló pólós. A Camogli ugyan inkább csak akklimatizáló ugródeszka volt, ám a Savona már nagycsapat, amit jelez a többek között a Kásás Tamás oldalán begyűjtött 2005-ös LEN-kupa. Amit az idén megtoldott még eggyel, de ez már egy másik történet.

Két évvel ezelőtt, a szezon vége felé bejelentkezett ugyanis a Sturm Csehov, az új évezred elején főleg a kimeríthetetlen olajkészletek révén új erőre kapó orosz sport egyik képviselője. A három évre ajánlott cirka egymillió dollár meg is tette hatását, Sapics szíves örömest költözött szláv környezetbe. Ekkorra példátlan rekord gazdája: 1995 óta minden egyes bajnokságnak, amelynek résztvevője volt, ő lett a gólkirálya. Sapics számára pedig nemcsak az anyanyelvével egy tőről fakadó nyelv, hanem a társak minősége is szimpatikus lehetett: Revaz Csomakidze és Dmitrij Sztratan is közvetlen kollégája lett, nem csoda, hogy újabb LENkupa-győzelem következett. Más kérdés, hogy mi ennek annyira nem örültünk, hiszen az Eger volt a vesztes fél. Viszont kiderült, Sapics tud kedves is lenni, e sorok írójával például fél órán át csevegett kedélyesen a finálé odavágója után a Bitskey uszodától kőhajításnyira lévő szálloda halljában, nem mulasztva el megemlíteni, hogy Benedek Tibor lehet minden pólóspalánta példaképe. Sapics egyébként Peking után is maradna, mivel London már az ötödik olimpiája lenne, kerekké téve karrierjét.

Amúgy, ahogy a medencében, úgy azon kívül is egyéniség, MySpace-oldalát – a nemzetközi iWiW – sok Supermanjel díszíti, na meg a legendás fotó, amelyen végigtetovált bal karjával kecsesen mutogatva, mégis félelmetesen magyaráz egy bírónak. „Megjelölt” hangulata viszont optimista, de hogy ez senkit sem fog érdekelni akkor, ha a mostani olimpia megint nem jön össze a szerbeknek, az biztos.