Beindult a vállalkozás

Immár tizenöt éve annak, hogy két tehetséges fiatal, Tóth Norbert és Dvéri Zsolt a Fehérvár NB I-es csapatával kezdte el a felkészülést. Előbbi ma már az élvonalba feljutó Haladást erősíti, utóbbi viszont manapság is a székesfehérvári szurkolók egyik legnagyobb kedvence. A futballberkekben csak Drazséként becézett irányító jó néhány emlékezetes pillanatot élt meg a futballpályán, ám nem tagadja, nosztalgiával gondol vissza a kezdeti lépésekre.

„Az első évben csak edzésekre jártam a felnőttekhez, mégis azt mondom, remek időszak volt – tekintett a múltba Dvéri Zsolt. – Akkoriban hétvégente gyakran három meccsen is pályára léptem: szombaton az ifiben játszottam, vasárnap kettős igazolással az NB III-as Bakonycsernyében, hétfőn pedig a tartalékgárdában. Remek iskola volt ez nekem, rengeteget tanultam, minden adva volt ahhoz, hogy fejlődjek.”

És napról napra fejlődött. Az ellenfelek, a szurkolók hamar megtapasztalhatták, hogy Dvéri Zsoltnak egészen kivételes a rúgótechnikája, és olyan megoldásokat tud rögtönözni, amilyenekre csak a kivételes talentumok képesek. Sokan azt gondolták, hogy Dvéri szép éveket tölt valamelyik külföldi bajnokságban, ám nem adatott meg neki a légiósélet. S ez azért is érthetetlen, mert manapság az, aki két egyeneset tud rúgni a labdába, már lépi is át az országhatárt…

„Éveken át azt mondták, hogy Izraelben folytatom folytatni a pályafutásomat, de egyetlen konkrét ajánlatot sem kaptam – folytatta a középpályás. – Noha mindig azt hangoztattam, hogy próbajátékra nem vagyok hajlandó elmenni, az olasz második vonalban szereplő Ternana invitálására mégis igent mondtam. Egy hétig készültem a csapattal, az edző azt mondta, szüksége van rám, ne aggódjak, hazatérésem után keresni fognak. Nos, azóta sem találtak meg… Bánom, hogy nem sikerült külföldre szerződnöm, mert anyagilag igazán úgy tudtam volna megalapozni a jövőmet. Nem panaszkodom, magyar szinten jól kerestem, de ha megadatott volna a légiósélet, akkor ma, harminckét esztendősen aligha kellene azon morfondíroznom, hogy mihez kezdjek a játék befejezése után.”

Márpedig az a pillanat egyre közelebb van. Dvéri Zsoltot azonban nem kell félteni. Már fiatalon tisztában volt vele, hogy valamiként a civil életben is boldogulnia kell, ezéra megtakarított pénzét már évekkel ezelőtt befektette egy vállalkozásba.

„Úgy nőttem fel, hogy a házunk körül mindig voltak állatok – emlékezett vissza a labdarúgó. – Nem vitás, a szüleim belém nevelték az állatok szeretetét, így aztán nem sokat teketóriáztam, s amikor úgy tíz évvel ezelőtt megadatott, hogy vegyek egy lovat, megis vásároltam. Aztán szereztünk egyet az öcsémnek is, így már tudtunk hintót hajtani. Eljártam kisebb versenyekre, aztán jó pénzért eladtam a lovat, majd újabbakat vettem. Előfordult, hogy tizenöt is állt az istállóban… Manapság főleg disznóink és szarvasmarháink vannak: az előbbiből mintegy háromszáz, az utóbbiból ötven-hatvan. Az állatokkal jobbára az öcsém foglalkozik, én a papírmunkát intézem, és nem titok: vannak terveink, szeretnénk fejleszteni.”

Dvéri Zsolt tehát a játék abbahagyása után sem lesz elveszett ember. A közeljövőt azonban még a futballpályán képzeli el, és reméli, a Magyar Kupaés Ligakupa-győzelem, valamint a bajnoki bronzérem után újabb sikerekben lesz része.

„Bízom benne, hogy Fehérváron többé nem lesznek anyagi problémák, és a játékosok tényleg csak a futballra koncentrálnak – fogalmazta meg vágyait a karmester. – Örülnék, ha labdarúgó-pályafutásomat a továbbiakban nem az idegeskedés határozná meg, ha ezentúl csakis a játékkal kellene foglalkoznom.”