„Én már ott vagyok”

Ferihegy, szikrázó napsütés.

Nincs egy árnyékos hely a parkolóban, pöfögnek a kocsik, jönnek-mennek az emberek, patakzik róluk a víz. Akik búcsúztatják a nyaralni induló családot, a város közlekedését szidják, akik meg fogadják a nyaralásból érkezőket, felkészítenek arra, mi vár az autósokra Budapest belsejében szerda délben. Leginkább szenvedés. A lépcsősor tetején néhány férfi könyököl egy bőröndhegyen, egyikükön Peking feliratú póló. Helyben vagyunk.

„Gyere, gyere, gyere, kicsikém, na jó, majd a papa húzza a táskádat” – mondja egy széles vállú fiatalember a fotocellás ajtó belső oldalánál állva, majd kézen fogja az Armani atlétába és Ferrari cipőbe öltöztetett totyogót, és a mamával hármasban célba veszik a terem közepét. Nem egyszerű. Ott táborozik ugyanis a Pekingbe utazó első magyar szakasz. Úszók, tornászok, vezetők.

Fiatal, középkorú és idős, azaz sportoló, edző és szülő csacsog, nevetgél és ölelkezik egyszerre, zsibong az egész terminál. Mandulaszemű turisták tartanak konzíliumot a piros és fekete egyentrikókat silabizálva, de mivel nem néznek az éppen adatokat pörgető nagytáblára, sokra nem jutnak, így állukat vakargatva állnak vissza a sorba, miközben a 37-es, 38-as, 39-es és 40-es pultban dolgozó fiúk és lányok keze alatt ég a munka. Egygépnyi magyar olimpikon dolgait kell rendbe rakni. Bő két óra múlva, 14.30-kor a Malév és a Hainan közös járata elindul Pekingbe.

„Én már ott vagyok” – dicsekszik a vekkerét hét órával előrepörgető Kiss Gergő, mire közlik vele, hogy Kína fővárosa csak hattal jár előrébb, és kitör a hahota. A többi check-in pultnál kígyózó sorokban állók felkapják a fejüket, aztán nem értvén, miről van szó, újra elmélyednek a beszállókártyák, jegyek és útlevelek világában.

Forog a csomagokat lila celofánba pólyázó automata, befut egy-két tévéstáb is mikrofonvégre kapva néhány úszót – persze Cseh László és Turi György a sztár. Felülről látszik, hogy a mester kopaszodó kobakja és a tanítvány fésülhető frizurája körül koncentrálódnak az érdeklődők. Akik hiába keresik Verrasztó Evelyn bátyját, Dávid ugyanis nem utazik. Tartaléknak jelölték csak, így viszont a helyszínen kellene végignéznie, ahogy a többiek versenyeznek, ami miatt megszakadna a szíve. A húg azonban jól van, bolondos kabalák között mosolyog. A többiek klikkekben a bejáratnál, a büfénél, a lépcső aljában, a mosdónál, a pihenőszékeknél vernek tanyát, kistesók kérvényeznek ajándékot, mamák utasítanak érkezés utáni azonnali bejelentkezésre, papák csitítják a mamákat. Akad, aki vigyorogva utaztatja magát a bőröndös trolin, mások útikönyvet bújnak, térképet hajtogatnak. Nagy útra készülnek a gyerekek.

Úgy háromnegyed egyre mindenki túlesik a maga bejelentkezésén, senki sem tud már magával mit kezdeni, erősödik a mehetnék, mire az egyik segéderő véget vet a búcsúzkodásnak. „Na, menjünk!” – mondja, miközben oldalba böki a mellette állót, aki biccent, kihúzza magát, és egy öblös „Hajrá, magyarok!”-kal megindítja a menetet. A kurjantás fogadtatása magyar részről üdvrivalgás és tapsvihar, máshol a már megszokott lesújtó tekintetek. Az úszók mellé szervezett két tornász, Böczögő Dorina és Gál Róbert, majd mindenki más is kézbe kapja a motyóját, Cseh is felkapja a piros, pekinges hátizsákot, és elindul a tranzit felé, miután fülébe jótanácsokat súgva végigölelte őt az egész család. Veszik minden egyes mozdulatát, még a hátizsákját is kamerázzák, ahogy elhalad, letámadják a szőkésbarna kislányt, akivel az utolsó szavát váltotta a kilencórás repülőútra készülődve.

Az előbb még egy sereg volt itt, most meg két troli árválkodik elhagyatottan a 2B közepén.

„Megyünk? Menjünk már! Nem érek én rá egész nap” – közölte nevetésbe torkollva az egyik szülő a tranzitban eltűnők sziluettjét kereső másikkal, mire a kapun kilépve elhaladt előttük egy csapatnyi inges, farmeres angol, a McLaren egy brigádja. Eléjük hajtott egy Mercedes autócsoda, majd még egy, mire mindannyiuk előtt elhúzott egy tűzpiros óriás Ferrari kisbusz. Peking előtt még Budapest lesz a sportvilág fővárosa.